Lám, eljött a várva várt reggel, ma már szenteste tiszteletére gyúlnak a Westendben a fények. Ajándékok - szokás szerint - még nincsenek. Szinte érzem: újabb nagy menet vár rám.

Sorban a két őselefánt, a nyugati városközpont trendi világa, a stílusos óriás lebbennek szemeim elé, végül az Örs vezér tere is felbukkan. Nem szeretném, de mégis betévedek, besodor az ár. Mindig így kezdődik. A karácsonyi díszítés kellemesen megkapó, mindenütt műhó, műhóember - hogy emlékezzünk, milyen is volt az valamikor -, fenyőfa, kis jászol és Jézuska is akad. Abszolút teljesség: ahol jó lenni, ahol jó venni. Az árcédulát diszkréten igyekeztek a díszek aljára, kevéssé látható helyre helyezni, bár néhol azért elővillan. A jászolbéli csacsi Shrek barátjára hajaz, bizonyára jól jön a kisgyerekeseknek egy házi Betlehem, miért is ne, ezen meg sem lepődöm. (A szamár csak a többivel együtt eladó, viszont Szűz Máriát most akciósan kaphatod meg.) Minden azt sugallja, bár kicsit másként, mint a Nagy zabálásban: venni kell!

A pláza mindig rádöbbent, milyen egyarcú is az ember. Én nem, én talán inkább arctalan vagyok. Körülöttem kiskölykök tapadnak csokimaszatos arccal a kirakatüveg mögött villódzó transformer kapitányra, vagy a vizelést imitáló Barbie babákra. Megesik rajtuk a szív. Persze épp ez a lényeg: a megesett szív könnyebben penget. (De ez még egész tűrhető. Lelki szemeim előtt feldereng, ahogy néhány év múlva majd fény is alig éri fakó bőrüket, görnyedt háttal töttyednek egy LCD monitor előtt, szmájlit küldenek deszkaarccal vagy adrenalingőzben irtják a 3D ellent; miközben a fekete tangát átnedvesítő két maszti között hugicájuk emós jelecskéket farag alabástrom karjaiba a szomszéd szobában.)

Apámnak végül könyvet veszek, valami bestsellert. Mondjuk Duna Dóra új könyve a csajozásról/pasizásról megfelel.  Mindegy is. Nem fogja elolvasni. Mostanában egyfolytában tévét néz. Legalább kap valamit. Anyámnál az arckrém a befutó. Valami pórustágító. Bőrlégzés, tudod, mint a békáknál. Már most is vegyvédelmi maszk kell, ha puszit próbál adni, de inkább megveszem neki. Ha én nem, akkor majd ő maga, és még rossz gyerek is leszek. Ezzel letudtam őt is. A húgom megkapja azt az interaktív pisilő kutyust, amit a hipermarket magazinjában láttam. Kicsi lány még, ráadásul anyámék ugyanilyen szarokkal traktálják, szóval hiába is vennék neki készségfejlesztő játékot. Amúgy egyre többször ül a monitor elé. Szokott csetelni meg emesenezni. Jövőre lesz hat éves. Hogy mi a helyzet velem? Nekem talán egy csomag óvszer kellene, meg valami biztosíték, hogy egy hónapon belül el is használom. Ilyen ajándékot viszont senkitől sem kapok.

A villamoson ér a sötétség, táskák közül riadtan bámulok elő. Végeztem, megcselekedtem, amit megkövetelt a fogyasztói társadalom. Szégyellem magam, de mit tegyek, a része vagyok én is. Az oszlopokról fürtökben lóg körülöttem a giccs, a város, melynek nincs különösebb arca, most esetlenül álcázni igyekszik ezt. A hazaérkezés pillanatában egyedül vagyok, később szerencsére már nem. Este fadíszítés, ajándékozás, puszi-puszi, halvacsora, sütemény.

Majd elvonul lassan az ünnep, néhány napot üldögélek a szobában, aztán szilveszter, ismét kötelező ünneplés, kötelező vidámság, újév, talmi fogadalmakkal, megint jönnek a vizsgák, a munka. De valahogy minden olyan furcsa, éjjelenként rémisztő álmok jönnek, divatos öltözékű O'Brienek karolnak belém, székekbe ültetnek, végül kikapják a szemem - ugyan kisebb műgonddal, mint Uma a Kill Bill 2-ben, de nem kevésbé hatékonyan -, az agyamat érő reklám-impulzusok eluralkodnak; igen, a négy ujjból lassan valóban öt lesz - mint a klasszikus bolti akció, ugyanazon az áron, egy ingyen van, csak vidd. „Soha, semmi nem kellett jobban neked annál a tévénél, Winston, gyere csak, Winston, remek ajánlatok várnak a 101-es szobában.” (Mert hülye azért nem lehetsz.)

Aztán egy hideg januári hajnalon nem bírom tovább, kirohanok a nejlonfényű utcára, és hideg van, de emberek sehol, és ami még szörnyűbb, az üzletek, hiába zörgetek, zárva, rohanok egytől a másikig, mind zárva, és én rettenetesen fázom.