Sean Penn-t sohasem lehetett a hagyományos hollywoodi figurák közé sorolni. Színészként alakításait nagy tehetséggel formálja meg, amit számos rangos nemzetközi díj is bizonyít. Rendezői tevékenységét ezzel szemben eddig kevéssé ismertük, most azonban ebben a szerepkörben is bizonyítja kiemelkedő képességeit. Legújabb rendezését Út a vadonba címmel április 3-tól láthatjuk a mozikban.

A film magyar címe eltér valamelyest az eredetitől, egy nüansznyit csupán, ami pontosan elég ahhoz, hogy más jelentéstartalmat hordozzon. A magyar cím, azáltal, hogy belekerül az út szó, már egy konkrét, térben és időben pontosan megrajzolható utazás érzetét sugallja. Ellenben az angol cím (Into the Wild) egy ennél megfoghatatlanabb, belső út, lelki vágyakozás megfogalmazásaként is értelmezhető, ahol a vadon nem egy vadont jelent, hanem a vadont, a fogalmat, amely ugyanúgy jelképezhet szabadságot, romlatlanságot, mint a társadalmon kívüliség romantikus eszményét.

A film megtörtént esemény krónikája. Christopher McCandless történetét beszéli el, aki diploma után egyszerűen fogta magát, otthagyta a szép karrierlehetőséget és családját; pénzét egy alapítványnak adományozta, majd csavarogni kezdett a kontinensnyi méretű Egyesült Államok ismeretlen vidékein, s akinek személye azóta valódi amerikai kultikonná vált. Olyan meseszagú a története, hogy szinte hihetetlennek, de legalábbis csacska, romantikus képzelet szüleményének tűnne, ha nem tudnánk, hogy alapja valós esemény, és csak részben látunk fikciót, illetve feltételezést peregni a vásznon.

Miközben a főhőst kísérjük útján, párbeszéd vagy narráció formájában szinte mindvégig halljuk gondolatait és világlátását. Ezek többnyire hangzatos és népszerű eszmék, egy fiatal, romantikus, regényeken nevelkedett elme tiszta és szép, de egyben elrugaszkodott, és talán kissé önző elképzelései. Az alkotók olykor túlzott elfogódással, erőszakoltan próbálják elfogadtatni a nézővel ezek helyességét, feltétlen azonosulásra próbálnak bírni minket, pedig tarthatatlanságukat végül maga a főhős is belátja.

Ám belátja, és ez a legfontosabb, ami talán a film legjelentősebb eleme: mert az út, amit bejár, kalandos, mozgalmas és gyönyörű ugyan, belső vetülete viszont szinte jelentéktelen. A kapcsolatok, ingerek, amelyek érik, mit sem változtatnak rajta, nem érintik meg, nem befolyásolják, továbbra is csak steril, papírra nyomott szövegek mondatait hajlandó észrevenni, pedig ennél sokkal élőbb, nagyobb igazságok hevernek a lábai előtt. Mert valóban számos értékes gondolatot lelni könyvekben, ám önmagukban, távol az élet melegétől, az emberi kapcsolatok gazdagságától, kétséges az erejük.

A tapasztalások sorozata így csupán azok elmúltával, emlékei összegyűjtése, az útja során felfedezett, de figyelemre alig méltatott érzések hiánya közben döbbenti rá, mintegy a semmiből, a végső felismerésre.

Összességében, ha elnézzük a fiú szájába adott - néhol elrugaszkodott, máskor gyermeki, de mindig szívből szóló - lelki monológokat, ez a film az elveszített szabadságnak a szomorú melankóliáját hordozza, amit az emberiség már nagyon rég maga mögött hagyott, az ártatlanság utáni reménytelen vágy lüktet benne, amit szinte mindannyian érzünk, amint kilépünk gyermekkorunkból és beilleszkedünk ebbe az anyagias, emberségét veszített társadalomba.

„Things, things, things!” - kiáltja indulatosan a film elején a McCandless, jelezvén ezzel, mennyire nem a dologi javak kellene, hogy fontosak legyenek. És mivel akarata ellenére mégis ilyen világban kell élnie, menekülni próbál onnan, el a dolgok uralta, színes papírkötegek hatalma alatt roskadozó társadalomból.

Csupán az a baj, hogy elvéti az irányt. Elsétál amellett, ahol alternatívára lelt volna, egy másfajta világra, az őszintébb, emberi érzésekére, és csak nagyon későn döbben erre rá. Ebből a durva embertelenségből, ami már túllépett az egyénen, és társadalomnak nevezzük, így kilép ugyan, de eljut egy másfajta embertelenségbe, ami még az ember előtt gyökerezik, és ridegségben, veszélyességben - bár első ránézésre nem így tűnik - nem marad el mögötte. Egy ember utáni, általa alkotott kalickából átsétál egy ősibe, amely lényegében magát az embert is alkotta, s bizonyára őszintébb az elsőnél, de semmivel sem megbocsátóbb.

Talán, ha legyőzi romantikus eltökéltségét (vagy inkább makacsságát), és a menekülés egy kevéssé látványos, de igazabb és működőképesebb formáját választja, s engedi magát a megfelelő pillanatban rádöbbenni, hogy milyen fontos a szeretet, hogy ő is szereti ezeket az embereket, akikkel összesodorta a véletlen, ráébredhetett volna a legfontosabbra - és nem ennyire elkésve.

Ami az eddigieken kívül még egy külön fejezetet érdemelne, a képek, a lenyűgöző, remekül megválogatott, kifejező felvételek. Műfaját tekintve a film - már ha van egyáltalán ilyen műfaj - klasszikus road movie. Egy kitérőkkel színesített, de végeredményben mégiscsak egyirányú, meghatározott célállomás elérésének krónikája, s persze nem csupán testi, hanem belső út vizsgálata is egyben. A szép képek, magkapó vidékek bemutatása egy ilyen mozinál alapkövetelmény, mondhatnánk, mégis, meg kell állapítanunk, hogy az alkotók ezen a téren olyan elődök színvonalát ostromolják, mint a Szelíd motorosok vagy az Egy motoros naplója.

A film zenéje pedig, amit Eddie Vedder írt, tökéletes bizonyítéka annak, hogy a mozi egy olyan olvasztótégelye a művészeteknek, ahol a kettő meg kettő szinte mindig több mint négy. A szerzőnek sikerült önmagukban is megkapó és emlékezetes, emellett szövegükben és hangulatukban a film tartalmával tökéletesen harmonizáló dalokat komponálni.

A befejezés az, ami eléggé hollywoodira sikeredett. Kép- és hangeffektjei a giccshatárt súrolják, a katarzist pedig mindenáron bele akarták venni az alkotók, pedig erre nem feltétlenül lett volna szükség egy alapvetően csendes, merengő és visszafogott, sőt megható alkotás esetében. Összességében azonban azt mondhatom, az Út a vadonba minden hibájával együtt kiemelkedő élményt nyújt.