Varázstarisznya

Szögezzünk le valamit mindjárt a legelején. Nem szoktam divatmagazinokat olvasni, mert nem érdekelnek különösebben. No de amikor egy filmre beül az ember, még ha az egy nyilvánvalóan női közönségnek készült alkotás is, vár valamit, ami valamelyest élvezhetővé teszi, legalább annyi tartalmat, ami elbír kilencvenpercnyi játékidőt.

E film közben azonban tényleg úgy éreztem magam, mintha semmi más nem történne azon kívül, hogy másodpercenként huszonnégy képkockában szemlélhetem a Cosmopolitan nyáriruha mellékletét - és ami a legnagyobb kitolás, hogy ezt az átverést képesek voltak majdnem két és félórán keresztül művelni velem és a többi gyanútlan mozilátogatóval.

Félreértés ne essék: bár sohasem lehetett kifejezett Szex és New York rajongónak mondani, az a néhány epizód, amit alkalmam nyílt megtekinteni, kifejezetten tetszett, friss és jópofa részekkel találkoztam, nem ritkán tanulság is szorult beléjük, összességében nagyon is szórakoztatónak találtam őket.

Na most gyakorlatilag az imént említett pozitívumokból semmit sem hagytak meg a készítők a moziváltozatban. A vontatott cselekményvezetésből bátran tanulmányt írhatnának valamelyik filmakadémián, az a dramaturgiai merészség pedig, hogy egy két és egynegyed órás mozi legfőbb - és majdnem egyetlen - konfliktusává azt emeljék, hogy Carrie Bradshaw vajon házasságot köt-e azzal a - tejesen hiteles módon az oltár lépcsője elől sírva eliszkoló -  bátortalan nagyfiúval, egészen bámulatos merészségre vall.

De tegyük hozzá, a mozi régóta a szemfényvesztés művészete is, és ez most is működik. A filmet a sztárok, a négy grácia jelenléte megmentette, s mindez megspékelve a leggiccsesebb divatfotókat megszégyenítő jelenetekkel és egy „hűmindjártafejemrecsapokhogyerremagamtólnemjöttemrá” szintű tanulsággal a végén elegendő volt ahhoz, hogy a film megduplázza a kevésnek éppen nem nevezhető - 65 millió dolláros - gyártási költségét.