Varázstarisznya

Finomabb is lehetett volna - Rántotthús

A Rántotthús holland alkotói egy szokatlan környezetben játszódó, ám sajnos sematikus történetet tálalnak elénk. A marokkói származású Nordip (Mounir Valentyn) ellenszegülve az őt orvosnak szánó atyja akaratának, beáll mosogatni a helyi szálloda konyhájára - amelyhez képest Nápoly szeméttelepei persze steril műtőnek tűnhetnek -, ott pedig hatalmaskodó főnökei árnyékában beleszeret az egyik pincérlányba (Bracha van Doesburg), aki történetesen a tulaj unokahúga, s apja megrögzött idegengyűlölő.

Egyszóval van itt minden, gyermeküket elnyomó lelketlen szülők, tiltott szerelem, faji megkülönböztetés, ellenséges főnökök és idióta testvér. Összességében nem sok újdonság, és sajnos Martin Koolhoven rendező sem tesz komolyabb erőfeszítéseket, hogy változtasson ezen. Végig reménykedve ültem a moziban, hogy a következő jelenetben talán nem egy már ezerszer látott sztereotíp-képsort kell néznem, de csalódtam. Még a film befejezése is majdnem egy „copy-paste” a Diploma előttből.  Így összességében - hogy leüssem a feladott labdát - ez a panír - az inkább ízléstelen, mint vicces konyha-atmoszféra a maga soknemzetiségű, vázlatos sablonfiguráival - nem lett elég fűszeres ahhoz, hogy feljavítsa az ízetlenre sikerült húst.

Az alkotók viccesnek szánt kliséi ugyanis túlzásaik folytán néhol inkább bugyuta közhelyekként hatnak. A konyhán romlott húsból sütnek, az alkalmazottak beleköpnek az ételbe - egy nagyon is európai holland környezetben, ahol az egészségügyi szabványok még a fakanálnyél hosszát is meghatározzák, nem működnek ezek a kifejezetten amerikaias helyzetkomikumok. Hitele nincs, csupán abszurditása, ami viszont nem áll jól ennek a filmnek, s ugyanez mondható el a kifejezetten kommersz és fantáziátlan poénokról is. Sajnos még az sem írható a javára, hogy alkotói ironikusnak szánták volna, ezt az egészet ugyanis a rendező és társai komolyan gondolják. Számos holland szóvicc is elcsattan a nyolcvankét perc alatt, ami, valljuk be, nem emel sokat a mű élvezeti értékén, legalábbis számunkra, mert hihetetlen módon ez a film Hollandiában a tavalyi év legnépszerűbb vígjátéka volt.

Összességében a Rántotthús vígjátéknak nem elég vicces, szerelmi történetnek pedig túlságosan banális. A készítők ellentmondásba keverednek, egyrészt el akarják mondani iróniát mellőző és bosszantóan közhelyes love-sztorijukat, mellette pedig a humorforrásnak szánt környezetfestés olyan szinten eltúlzott, hogy átzuhanva a groteszkség határán, gyakran jut el a szerencsétlen pontra, amikor valami már nem vicces, hanem nevetséges. Mesélnének komolyan, mellette baromkodnának komolytalanul, de a kettőt valahogy nem sikerül egységbe vonniuk.

Vígjátékoknál egyébként a közönség reagálása sem mellékes mérce, az pedig ritkán nevetett, harsányan talán egyszer sem. Mégis, ennek a mozinak vannak értékei is, amelyek mellett nem szeretnék szó nélkül elsétálni. Valljuk be, a hiedelemmel ellentétben jó és igényes műfaji filmet nehéz készíteni. Nem is sikerült, de legalább láttunk valamit, ami - még ha nyüzsög is a közhelyektől - kicsit más. (Manapság önmagában üdítő élmény, ha egy fiatalokról szóló komédia nem a szüzesség elvesztését boncolgatja kilencven percen keresztül.) Az egyébként unalmas, de dúdolható zenéjű filmben pedig akadt egy-két jelenet, amelyet jól oldottak meg az alkotók, egész élvezhetővé téve azokat, egyszóval látszott: ha akarnak, képesek bánni a filmi eszköztárral. Remélem, a következő alkalommal sikerül kicsit kevésbé utánozniuk a tengerentúlt, és akkor egy ennél kidolgozottabb, épkézlábabb és fantáziadúsabb forgatókönyvet alapul véve akár nézhető film is születhet.