Varázstarisznya

Lelépett Feri, szerencsés esetben megkezdődhetnek a reformok, amikből az átlagember az első időszakban csak a megszorításokat érzékeli majd. Duzzadni fog a népharag, hazaárulózástól hangos majd az utca – és arra senki ne számítson, hogy a Fidesz ezt segít csillapítani. Éppen ezért értékeli fel a helyzet óriási mértékben a média felelősségét.

Ahhoz semmi kétség sem fér, hogy hamarosan – legyen fél év, vagy egy, ki tudja, mikor választunk – véget ér az MSZP hosszú kormányzása – és ez így is van rendjén. (7-8 év után igazán időszerű váltani, másrészt, figyelembe véve, hogy ezalatt az idő alatt gyakorlatilag semmilyen érdemi fejlődést nem sikerült kicsiholniuk a magyar gazdaságból, legjobb, ha lapítva távoznak.)

Most azonban felcsillant némi remény, hogy ebben a számukra adatott maradék fél-egy évben valamit elkezdjenek. Úgy tűnik, az illetékesek a körülmények egyre keményebb szorításában talán nem odázzák tovább és megteszik a szükséges lépéseket az adórendszer, a szociális háló, a nagy nemzeti elosztórendszerek elkerülhetetlen átalakításához.

Ha pedig tényleg ez a Bajnai csomag tartalma, az rövid távon sokak számára nem lesz kellemes. Látványosan közel áll azokhoz a tervekhez, amelyeket több, közgazdasági-szakmai szempontból nehezen támadható csoport (Reformszövetség, Big Four, stb.) korábban javasoltak az ország rendbetételére. Vagyis, lássuk be - és aki egy nagyon kicsit is képes objektívan gondolkodni, belátja - ehhez hasonló intézkedésekre szükség van, hogy normális pályára állhasson ez az ország. Ezen intézkedések nagy részét előbb-utóbb valakinek meg kell hoznia, különben hamarosan olyan mélyre jutunk, hogy az albánok fognak minket lebalkánozni.

Tudják ezt Viktorék is. Ennek ellenére a tervezett változtatások minden egyes pontját érvekkel véletlenül sem megtámogatva, a gazdasági racionalitást mellőzve, elszántan és lankadatlanul támadják. De nem szándékom őket elítélni, hiszen pontosan azt teszik, amit politikai érdekük megkíván. A majdani választásokat kétharmaddal szeretnék megnyerni, amihez a mostaninál is jobban bele kell döngölniük az MSZP-t az iszapba. Még egy kis kedélyszítás, hazaárulózás, annak sulykolása, hogy maga a gonosz munkál a még csak alakulóban lévő Bajnai kormány leendő intézkedései mögött – és nyert ügyük van. Épp olyan politikai racionalitás ez, mint a népszerűtlenségtől való félelem volt az MSZP esetében, mely évekig gátolta a szükséges reformokat.

A Fidesz felelőssége tehát nem kevés. Ha a reformok mellé állna, talán gyorsabban, fájdalommentesebben zajlanának le az események. Így viszont sokan fognak – könnyen lehet persze, a mesterségesen szított indulatok nélkül is megtennék - az utcára vonulni, s ha nem is a tévészékházat verik szét, valamit mindenképp. De mint mondtam, a Fidesznek egyáltalán nem érdeke, hogy könnyebbé tegye a változást. Van viszont egy harmadik szereplő, a média, amelynek szintén hatalmas szerepe lehet abban, hogy miképpen éli meg az ország ezt a nehéz időszakot.

Szerencsés esetben persze egy kereskedelmi lap, tévé, rádió igyekszik elkerülni, hogy pártpolitikában foglaljon állást, azonban gazdasági kérdésekben sokkal kevésbé áll fenn a megbélyegzés veszélye. Az igenis vállalható, hogy egy lap kimondja: összébb kell vonni a szociális hálót, mert hosszú távon ez lesz jó Magyarországnak, hogy meg kell reformálni a nyugdíjrendszert, mert így tarthatatlan, és így tovább... Tegyék meg első körben a magas presztízsű gazdasági lapok: a Napi Gazdaság, a HVG, a Világgazdaság és a Figyelő, mondjuk. És aztán persze csatlakozzanak ehhez a bulvármédiumok, meg a kereskedelmi tévék, hiszen ekkor már lehet mire hivatkozni. Sokat nem veszíthetnek, hiszen nem pártpolitikában foglalnak állást, olvasni/nézni pedig úgysem fogják kevesebben őket.

Esély nyílik tehát, most tessék élni vele, kedves magyar média, bebizonyítani, hogy lehet az újságírásnak, tévéműsor készítésnek valami másodlagos célja is a profitszerzésen kívül, hogy az oly sokszor joggal pokolba kívánt magyar sajtó képes szolgálni önzetlenül egy ügyet: talán az ország jobbá tételének ügyét. Itt a lehetőség támogatni, hogy békésen nyelje le az ország a keserű pirulát. Mert előbb-utóbb le kell nyelni. Később csak még keserűbb lesz és ha sokáig odázzuk, a torkunkon is akadhat akár.

 

Ezt komolyan gondolták?

Tegnap kezembe akadt egy újságocska, mégpedig az október végi Makói Hirdető Pulitzer különszáma, eszembe juttatva tavalyi évem egyik vicces és tanulságos élményét a bennfentesség előnyének felismeréséről, a versenyek tisztaságába vetett hitem - még szerencsére időben érkezett - megrendüléséről. Erről nem írtam aktualitásának idején, pedig érdemes lett volna, de most megteszem, hátha érdekel valakit.

A MÚOSZ és a makói önkormányzat által meghirdetett „Pulitzer Szülővárosának Díjáról” van szó, ami egy diákújságíróknak hirdetett verseny. Jómagam és több társam is küldtünk be írásokat a Közgazdásztól (BCE üzemi lapja, aki nem tudná), gondolván, megmérettetünk a nagy magyar kortársi diákvalóságban. A díjról annyit érdemes tudni, hogy két fődíjas van (második harmadik nincs, ugyan, minek az), akik egyenként fél-fél millát (!) tehetnek zsebre, esetleg különdíj jöhet még szóba.

Július végén postára dobtuk a cikkeket, október 21-én pedig jött az értesítés, hogy hát ekkor meg ekkor (október 29.) díjátadó, ünnepség, tessék megjelenni - Makón, természetesen. Azt többszörösen hangsúlyozták emailben, telefonon, hogy infóstop van a nyertesekről egészen az ominózus napig, és hogy feltétlenül jelezzük előre jelenlétünket/nemlétünket.

Szerdai napon ülték a banzájt, nekem csütörtökön volt egy olyan zéhám, hogy ajjaj - bár ettől függetlenül is meggondoltam volna, hogy rászánjam-e az időt és a pénz esetleg a semmiért -, ezért illedelmesen, 27-e hétfőn válaszoltam az e-mailre, hogy sajnos nem tudok megjelenni.

Szerdán megnéztem neten a díjazottakat: fődíjas lett Hrabovszki Rita (középiskolás) és Nagy Zsófia (egyet.-főisk.), Matey István pedig különdíjban részesült ötvenezer forint értékben. Ekkor még csak az tűnt föl, hogy a két utóbbi díjazottról külön kiemelte e közlemény, hogy a Zöldi László fémjelezte Klubhálón jelent meg az írásuk. És még annyit, hogy a Klubhálónak köze nincs felsőoktatási intézményhez, szóval akkor én is beküldhettem volna a blogomon megjelent írásokat is. Na mindegy.

A lényeg, hogy egyik kollégám, V. Peti elutazott Makóra, aztán következő héten, mikor találkozunk, mutatja nekem, hogy nézzem csak, hozott nekem Makói Híreket, mert benne van a cikkem, sőt, egy másik írótársunké is, és még egy harmadik, aminek a szerzőjét nem ismerjük. Oda volt biggyesztve egy kapitálissal szedett, ilyesféle vastag betűs szöveg is: „Néhány írás az idén beérkezett pályaművek közül – talán épp a nyertesek?”

Nos, hát ugye nem nyertünk, és azóta sincs semmi lövésünk arról, hogy mit jelentett ez az egész Makói Hírek különszám, és miért nem a díjazottakat pakolták be a lapszámba? V. Peti egyébként elmondta, hogy mindhárom díjazott jelen volt az átadón, míg én és a másik különszámos Közgazdászos lány ugye jeleztük, hogy nem lehetünk ott. Mindegy.

Emellett Baló György zsűrielnök megnyitóbeszéde kapcsán is említett néhány érdekes momentumot: Baló szolid utalást tett arra, hogy a vidékiek előnyt élveztek, beszédének végén pedig azzal fordult a nem-díjazottakhoz, hogy bár ő is sok pályázaton indult fiatalkorában, sohasem nyert, most mégis ő a zsűrielnök. Ez meg azért fura, mert a beszédet tartó figurák általában igyekeznek felülértékelni adott díj jelentőségét, nem degradálni. Na ez is mindegy.

Maguk a cikkek a nem mindegy. Mivel érintett vagyok, nem nyilatkozom róluk, döntse el ki-ki magának, hogy milyenek. Például hogy közelítenek-e bármelyik sajtóműfajhoz (ugyebár újságíró-versenyről beszélünk), rendelkeznek-e szerkezettel, igényes-e e nyelvezetük, releváns illetve közhelymentes a témájuk, mondanivalójuk, satöbbi.

Az összesen több mint egymillió forintot érő írások itt olvashatók:

Hrabovszki Rita:

http://schoolsag.sob.hu/?p=23

Nagy Zsófia és Matey István

http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=8928

Írni tudni azért illene

Hogy a jelenleg is futó, Budapestet népszerűsítő imázskampány nem felel meg még a jó ízlés által támasztott alapvető kritériumoknak sem, arról szépen kifejtették a lényeget a Szívlapáton (http://szivlapat.blog.hu/2008/11/26/budapest_csupa_kozhely). Szóval ehhez csak annyit toldanék hozzá, hogy ja, egyetértek.

De persze, hogy valami jó vagy rossz, hatásos vagy értelmetlen - részben legalábbis - szubjektív. Nem így a nyelvtan. A magyar helyesírás szabályait ugyanis lehet objektíven vizsgálni.

Tehát adott e csodás darabja ezen kiváló kampánynak, ez a remek plakát - nézze meg mindenki, érdemes. Főleg, mert meggyőződésem, hogy nincs olyan magyar szó, hogy „mindennap”, legalábbis egyes számban biztosan nem használatos. Vannak többes számban „mindennapok”, egy i-vel képezhetünk belőle melléknevet, a küzdelem pedig lehet „mindennapos”. De önmagában olyan nem létezik, hogy „mindennap”.

Talán nem olyan nagy dolog ez az egész. De a kampány jóvoltából legalább minden nap ráébredek, hogy akik ezt elkövették, azoknak nem csupán kreativitásuk nincs, magyarul fogalmazni sem tudnak normálisan.

A „kereset” ünnepét ülik a sztrájkoló vasutasok

A vasutassztrájk bepiszkítja a karácsony szellemét. A Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete és legfőképp Gaskó István pénzt követelnek ínségesnek mondható időkben, ráadásul minden jogalap nélkül, s a szeretet ünnepéből így „kereset ünnepét” faragnak. Az emberek eközben nem tudják, hogyan jussanak haza szentestére, a rendesen dolgozó vasutasok pedig szégyellik magukat társaik helyett.

Sajnos egy nehéz évet él meg a világ, számtalan ország, iparág, vállalat és ember sorsa lóg a levegőben, ilyenkor nincs helye pluszkifizetéseknek, költekezésnek. Most igazán kivillantja - reméljük, nem hosszú időre - foga fehérét az a gazdasági instabilitás, amit magunk köré építettünk fogyasztói társadalom címszó alatt.

És ebben a pillanatban, amikor emberek tíz- és százezrei örülnek annak, hogy egyáltalán munkájuk van, egy vasutas szakszervezet sztrájkot indít olyan követelésekkel, ami minden szempontból alaptalan. Mondom ezt én, aki általában egyértelműen munkavállaló és nem munkaadópárti vagyok, aki írtam már ugyanitt sztrájkot pártoló véleményt is, s aki örülök annak, ha az ésszerű keretek között maradva minél több „átlagembernek” növekszik a fizetése. De a hangsúlyt az ésszerű keretekre helyezem.

Ha legalább megpróbálnának belegondolni a valós helyzetbe azok az állami alkalmazottak, nyugdíjasok, akik kiegészítéseket meg jutalmakat, tizenharmadik havi bért és nyugdíjat követelnek recesszió idején, azonnal belátnák, hogy enyhén szólva sokat követelnek.

Ez persze még hatványozottabban igaz a most sztrájkoló vasutasokra. Tudjuk, hogy a magánszféra vállalatai is szoktak különféle év végi jutalmakat, kedvezményeket osztani, no de nem olyankor, amikor épp veszteséges a vállalat. A MÁV mikor mutatott fel nyereséget? (Bár hozzá kell tenni, némileg érhető reakciók ezek, ha a dolgozók látják gyakran semmirekellő vezetőiket is hatalmas pénzeket és jutalmakat leakasztani...)

Végül felteszem a kérdést: milyen jogalapja van egyáltalán arra valakinek, hogy pénzt kérjen privatizáció okán? Ez körülbelül olyan, mintha nekem lenne egy ruhaboltom két alkalmazottal, s ők, ha eladom a boltot valaki másnak, pénzt követelnének tőlem abból az árból, amit az üzletért kaptam. Nonszensz, nevetséges - és  tisztességtelen is. Hol kaptak a Matáv dolgozói pénzt, amikor a telefontársaságot megvette a Deutsche Telekom, vagy a Postabank alkalmazottai? Fejenként negyedmilliót, ráadásul? Sehol, semennyit.

S immár tényleg zárásképp: azt kívánom a kedves sztrájkoló vasutasoknak, akik hallgatnak egy pszichiátriára való szakszervezeti kiskirály demagóg, önző és öncélú utasításaira, hogy rezzenetlen tekintettel nézzenek bele azon kollégáik szemébe, akiknek gyereke egy távoli város egyetemén vizsgázik épp, s fogalma sincs, hogy jusson haza az ünnepekre, vagy épp feleségük ingázik nap mint nap egyik városból a másikba, s zsúfolt volánbuszokon nyomorog összeszorított foggal, összezárva egy kis térben, mint az olajos heringek.

Ezt kívánom nekik, és hozzá Boldog Karácsonyt!

Üdvözlet nektek, 47-es, 49-es villamosok és isten veletek, 47-49V, 149-249-es buszok!

Isten veled „Namostéppholazakurvabuszmegálló?!” dühös felkiáltás, mert hisz ugye mostanság már heti gyakorisággal helyezték át a megállókat a Fővám téren.

Ha metró, és normálisan közlekedő 2-es villamos még nincs is, ez legalább már van.  Kelenföld-Deák, normális útvonal, de jó belegondolni!

Mindenesetre remélem, a normalizálódás kezdetének jelei ezek a Vámház és Múzeum körúton, ahol  tegnap délután például tovább tartott busszal eljutnom a Fővám tértől a Kálvinig, mint a Kálvintól a Deák-ig, de bizonyára könnyen lehetne ennél mókásabb összehasonlításokat is tenni.

Introvertált kórboncnok

Gigor Attila filmje nem véletlenül keltett feltűnést a magyar filmkedvelők és a szakma körében egyaránt. Talán az a megfogalmazás közelíti legjobban a lényeget, hogy olyasmit alkotott, amire itthon nem nagyon akadt eddig példa.

Emészthető, élvezetes közönségfilmet forgatni, amely sikeres a nézők körében - ráadásul úgy megvalósítani ezt, hogy ne távozzunk kevesebb agysejttel, mint ahánnyal beültünk a moziba - valljuk be, keveseknek sikerül mostanság Magyarországon.

Kellett ehhez egy tehetséges, fiatal rendező, aki egy személyben kiváló forgatókönyvíró is, némi személyes élményanyag, egy-két eredeti ötlet, s készen állott a mű... Mintha ilyen egyszerű volna - merthogy egy filmhez ennél sokkalta több kell, s itt szerencsére ez a „több” sem hiányzott. A kiváló karakterek például, remek színészek megformálásában. Különösképp a főszereplő Malkáv figuráját emelném ki, de Küklopsz is bizonyára emlékezetes marad sokunk számára.

Egyedül a képzelet- és álomjelenetek száma és hangsúlya volt enyhén zavaró, itt a kevesebb talán több lett volna. A megoldáshoz vezető, krimikben általában egy adott ponton mindig bekövetkező „tényállás-összegzési” jelenet megvalósítása azonban ismét dicsérendően fantáziadús.

A nyomozó azért egyébiránt nem korszakalkotó film, nem egy Coen opusz, kerüljük el a túlzásokat is. A nyomozó egy igen jó mozi, élvezetes cselekménnyel rendelkező közönségfilm, amelybe bele lehet látni persze ezt-azt, de túlmagyarázni sem szabad. Le kell ülni, nevetni kell, meg izgulni, kacagni a kis fricskákon, amik a mai magyar kultúrafogyasztást célozzák, aztán örülni, hogy na végre, ilyen is van, végre itt a bizonyosság, hogy születhet jó zsánerfilm „édentől keletre” is.

Kissé kiábrándító stílusbravúr

Nem akarok közhelyeket sorolni, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy film nem azért lesz neorealista, mert Nápoly piszkos szegénynegyedeit vetíti elénk az utcák felett száradó ruhákkal és a free cinema sem attól free cinema, mert fiatal angol munkások sűrű káromkodásai kísérik a cselekményt.

Ha pedig valaki „tarrbélás” filmet akar forgatni, vegyen szemcsés, fekete-fehér filmnyersanyagot, kerítsen néhány kilátástalan külsejű emberroncsot és tizenöt percig nagyon lassan, vágás nélkül mozgassa közöttük a kamerát. Ennyi lenne hát a titok?

A stílus - szokták mondani -, tartalom és forma egységében lelhető meg igazán, a forma valódi tartalom és mondanivaló nélkül üres manír marad. A világszerte talán legismertebb magyar filmrendező munkáit épp az teszi olyan utánozhatatlanul egyedivé, hogy kiválasztott témáihoz megteremtett egy nagyon expresszív képi, formanyelvi világot, amely kivételes egységben van azok tartalmával. Korábbi filmjei is kiválóak, a védjegyévé vált stílusra azonban a Kárhozat készítésekor talált rá először, a Sátántangóban és a Werckmeister harmóniákban pedig tökélyre fejlesztette azt.

Mindebben nyilvánvalóan szerepet játszott az egymásra találás, ami közte és Krasznahorkai László között lejátszódott a nyolcvanas évek második felében. Azóta folyamatosan együtt dolgoznak, Krasznahorkaira sokan nem csupán Tarr forgatókönyvírójaként, hanem teljes értékű társ-alkotóként is tekintenek. Legegyedibb, legjelentősebb filmjeik sem véletlenül az ő írásait ültették vászonra.

A Londoni férfi viszont már nem az ő regénye alapján forgott, hanem egy Georges Simenon művet adaptál - bár a forgatókönyvet ismét Krasznahorkai jegyzi. A történet egyszerű, és persze ez alkalommal is inkább háttérül szolgál: egy férfi szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, megtalálja a bőröndöt, ami indítékul szolgált, szívesen megtartaná, de nem tud megbirkózni a teherrel, végül maga is gyilkossá válik. Amikor pedig feladja magát, még az áhított, jogosnak tűnő büntetése is elmarad.

És a film úgy halad, ahogyan vártuk: idegfeszítő lassúsággal, körülbelül huszonhárom beállításban mesél nekünk a mester, fekete-fehérben, ismét egy kiábrándítóan szegény és - ezúttal mediterrán módon - fakó tájon mozgatva szereplőit.

Persze tudjuk, sok rendezőnek vált védjegyévé a hosszú beállítás, említhetjük Antonionit, Jancsót vagy Tarkovszkijt, de Tarr Béla snittjei közöttük is gigászi hosszúságúnak, kifinomultan precíznek és lassúnak számítanak. Olyan kifejezőeszköz ez, amit nem visel el akármilyen anyag. Egy másik véglethez, a kézikamerához hasonlítható: míg vannak filmek, amelyek szinte megkövetelik a használatát (dokuk és más, az élet esetlenségét magukévá tevő alkotások), egyes helyzetekben már nehezen elképzelhető, de legalábbis meghökkentő az alkalmazása.

Ezeket a gigászi hosszúságú beállításokat azonban, amelyeket a két-három korábbi film elviselt, sőt, szinte kiáltott érte, most valamiért túl hosszúnak érezzük, a lepusztultságot sugárzó fekete-fehér tónusok nem csillognak olyan igazul, mint az előző alkotásokban.

Sokan próbálták ennek meglelni az okát, ami talán abban keresendő, hogy a Sátántangóban és a Werckmeister harmóniákban (de még a Kárhozatban is) találni egy közös nevezőt, ami különbözőségük ellenére rokonítja őket, ami elbír egy igen hasonló képi világot. A kelet-európai témát, környezetet és életérzést értem ez alatt, hogy a két film az emberi, egyéni pusztuláson, tehetetlenségen túl egyaránt szól egy közösség, tágabb értelemben egy társadalom ellehetetlenülő állapotairól, az egész környezet állóvízszerű mozdulatlanságáról, ahol, ha valami egyáltalán megtöri ezt a tehetetlenséget, az nem lehet más, mint a tökéletes felfordulás, a káosz, melyben viszont már semmi sem kiszámítható, bármi megtörténhet. Ahol minden egész eltörött.

Ez a belső lényeg hiányzik a filmből, és ezért állunk fel hiányérzettel telve a moziszékből. Persze volt itt tartalom, jelentés és valódi dráma, amiről érdemes szólni, csak mégsem jelentkezett olyan intenzitással, ami egy igazi mikro-univerzumot generált volna, ahol a lassúság végtelen monotóniája és a fekete-fehér tónusai önálló természeti törvényként érvényesülhetnek.

Úgy érzem: Tarr Béla megkísérelte leutánozni Tarr Béla legjobb filmjeit, s ezúttal nem járt igazi sikerrel. Pedig most is „jó” filmet készített, csak épp nem „olyan jót”, mint két korábbi remekműve, s ez az ok, amiért annyi kritika éri őt a Londoni férfi kapcsán.

A világcsúcsok élnek, az olimpia szelleme halott - II.

Azt tudtam, hogy a profi boxmeccsek jó előre le vannak játszva. Azt is, hogy a futballban egy-egy klubóriás szava elnyomja a nemzeti szövetségeket. Sorolhatnám a példákat. De az alig több mint egy hete véget ért pekingi olimpia sikeresen fosztott meg maradék illúzióimtól is, ami jelenünk sportját illeti. Hogy közérthetőbben fogalmazzak, itt már igazán kilógott a lóláb.

Rögvest azzal, hogy Kína kapta a rendezés jogát, a továbbiakban pedig azáltal, hogy bármit megtehettek - és ahogyan erre a NOB, illetve a sportvilág reagált. Lapítva, farkukat maguk alá csapva, meghunyászkodással. Nyilvánvaló, hogy ki diktált ebben az egész történetben: a kínai politika, a Kommunista Párt, mögötte pedig a hamarosan a világ legerősebb hatalmának tekinthető kínai gazdaság.

A tálalás, a kifelé mutatott pompa természetesen pazarul sikerült, a reklámmosolyok csillogtak, és akit nem tartottak elég szépnek, nagy Kína képviseletében meg sem jelenhetett a megnyitón. Miközben pedig az ország elmaradottabb területein nyomorgó parasztok gázoltak a rizsföldek sarában, akik még csak hallomásból sem ismerik a televíziót, a kínai felső tízezer - arrafelé talán értelmesebb milliót mondani - és a nagyvárosi értelmiség ünnepelte a pekingi olimpiát.

A megnyitó ceremónia végén a szervezőbizottságot irányító Liu Csi mosolyogva kiállt a pódiumra és elmondta szónoklatát az „emberek olimpiájáról”, annak az országnak a képviseletében, ahol évente több ezer embert végeznek ki és ahol korlátozzák a sajtószabadságot.

Nem akarok további botrányos példákat említeni, a korhatár alatti sportolóktól kezdve sorolhatnám a példákat. Ahol mindez megtörténhet, nem nehéz magamban képet alkotni az alkalmazott edzésmódszerekről sem... Könnyen el tudom képzelni, hogy úgy használják el Kínában sportolókat, mint átlagember a fogkeféjét. Kihajtják belőle a lelket is, ha bírta, rendben van, ha nem válik be, eldobják - van másik. Ja és még valami: isten áldja a kudarcot vallókat! Londonban már nem lesznek ott, fogadni mernék rá...

Mélységesen kiábrándít és taszít az egész

A világcsúcsok élnek, az olimpiai szellem halott - I.

Ugyan kis késéssel, de én is megpróbálok mérleget vonni a 2008-as pekingi játékokból, most elsősorban hazai vonatkozásban. Számításaim szerint az eredmény: egy várakozásokon alulteljesítő magyar csapat, és egy, a csapathoz méltatlannak bizonyuló sportvezető.

Schmitt Pál sajnos szégyent hozott magára és a Magyar Olimpiai Bizottságra is. Ma tisztán látható, hogy a politika olyan szinten beárnyékolja gondolkodását, ami már gátolja a sportvezetői munkáját, hozzáállását. A magyar sport első számú vezetőjének magukat a sportolókat is képviselnie kell, nem szemlélheti felső gépállásból őket, mint egy tőlük független, felsőbbrendű, mindent jobban tudó kívülálló.

Együtt kell élnie és éreznie velük. Ebben benne van a kritika joga, de egy magára valamit is adó vezető a kritikát már csak becsületből is igyekszik mindig többes szám első személyben megfogalmazni, hiszen ő nem sportújságíró, aki ténylegesen kívülálló és megengedheti magának, hogy urambocsá bizonyos magasságból, objektív rálátással szemlélje az eseményeket, és aki bármit kimondhat, leírhat.

Nos, Schmitt úr, akár egy mindent tudó, mindenki felett álló tökéletes és hibátlan atya, megdorgálta a fiúkat és lányokat. Amiért nincs hitük, hogy nem akarják eléggé a sikert, hogy mentálisan nincsenek ott - magyarán, hogy nincs helyén a szívük. (Még szerencse, hogy ő igazán akarja a saját sikerét diplomáciában, politikában, ahol épp csurran.)

Folyamatosan politikai szájszagú érvelése egyébként gyenge lábakon áll, már ami az ok-okozati összefüggéseket illeti. Egy komoly sportolót kinevelni - tudjuk - nem egy, nem két évbe telik. Szabad tehát bőséggel szidni a mostani kormányt, de ezt azért ne próbálja senki csak az ő nyakukba varrni. Probléma nyilvánvalóan van, de nem ők az egyedüli vétkesek.

Sajnos azt kell mondanom, szereplésünket illetően a jelen állapot közelebb áll a realitásokhoz, mint a négy évvel ezelőtti. Csak akkor épp minden összejött, most pedig semmi. Ezt a helyzetet pedig közösen kell elkezdeni orvosolni, kormánynak, sportminiszternek, MOB-nak együttes erővel, mert csak így van értelme. És a magyar embereknek persze, mert ők is segíthetnek. Már ha a gyerekeiket a sport szeretetére nevelik, sokat tettek hozzá.

Így talán sikerülhet, bár a feladat nem egyszerű.

A sötét producerek

Azt nem egy alkalommal tapasztalhatjuk, hogy az imdb-s értékeléseket legfeljebb csak támpontként szabad figyelembe venni, annak is elsősorban akkor, ha közönségfilmről van szó. De ha egy film hirtelen, több mint százezer szavazat után felugrik a lista első helyére, az mégiscsak elgondolkodtatja az embert. A sötét lovagra komoly várakozásokkal telve ültem be az egyébként este tízkor is teltházas vetítőterembe.

A film összességében egy szépen kifaragott, hozzáértő kéz nyomait magán viselő, kissé barokkos iparosmunka, de annak szintje fölé ritkán emelkedik, és éppen ezért áll távol attól, amit várni lehetett a kritikák és az értékelések alapján. Ezért okozott csalódást. Akadnak persze briliáns pillanatai, és talán ezek a hangsúlyosabbak, más részein viszont sajnos ugyanolyan kommersz, mint a falusi körtepálinka. Igen, túl kritikusan hangzik, de mégiscsak igaz: cselekményszövés tekintetében egyszerű blockbusterrel van dolgunk, ami persze profizmusban és kidolgozottságban felülmúlja a mezőnyt, csak épp ugyanúgy tele van felesleges látványelemekkel, parasztvakítással, mint a többi, annyi különbséggel, hogy itt a robbanások nagyobbak és minden jelenetet hozzáértően vágtak meg.

Talán az is hozzátartozik ehhez, hogy magas elvárásokkal indultam. A Joker vs Harvey Dent kórházi dialógon például mostanáig sem tudom túltenni magam, annyira következetlen, ahogyan Joker meggyőzi Dentet az igazáról. Gotham fehér lovagjának karaktere és addigi viselkedése alapján teljességgel hiteltelen ez a filmbeli reakció. Az ilyesmi, az életidegen motivációk pedig felettébb fel tudnak dühíteni.

A moziban ülve eközben arra gondoltam, hogy születhetett volna ennél sokkal maradandóbb alkotás, amelyet a továbbiakban a képregény-mitológia és a popkultúra szerelmesei alapműként tisztelnek. Mondhatja erre bárki, hogy hiszen az már megszületett az előző résszel, azonban a Batman Begins - legyen bármily kiváló is - semmiképp sem értelmezhető teljes értékűként, legfeljebb mint megalapozó epizód, hiszen egy igazi szuperhős-történet lényegéhez tartozik, hogy abban szerepeljen egy ellen-személyiség, aki hasonlóan jellegzetes és jelentőségteljes, mint maga a főszereplő, aki rendelkezik saját karakterrel - amilyen Joker.

Ez hiányzott a Batman Begins-ből és ezért lett volna ideális alapkő a mostani opusz a denevér univerzumban. Ehelyett látunk egy kiemelkedően élvezetes akciófilmet, kidolgozott karakterekkel, jó színészek alakításában, tele szemkápráztató trükkökkel és váratlan fordulatokkal, de...

Hát igen, ha ez a „de” nem lenne ott.

Csavard meg a lőszered!

„Válaszd az életet. A munkát. A karriert. Válaszd a családot. A televíziót. A mosógépet. A kocsit... Válaszd mindezt, azután kérdezd meg magadtól, ki vagy... De miért választanám mindezt? ... Mást választok.” Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, és nem Ewan McGregor szájából, de hasonlóképpen indít a Wanted is. A továbbiakban nem elhanyagolható különbség még, hogy hősünk nem a heroinban találja meg a mindennapok posványos állóvizéből való menekülés lehetőségét, hanem belép egy tökéletesen képzett gyilkosokból álló titkos szövetségbe.

 A Wanted szerencsésen kerüli el a látványos effekt-filmek két szokásos - s kifejezetten zavaró - alaphibáját, hogy a hatás eléréséhez olcsó klisék alkalmazásához folyamodnak, miközben moralizáló életigazságok giccsbe forduló tömkelegével igyekeznek elnyerni nézőjének azonosulását a szereplőkkel.

Moralizálás persze ebben a moziban is van, de ritkán több annál, mint ami egy-egy karakter motivációjának megértéséhez, s a velük való szükséges mértékű azonosuláshoz elengedhetetlen. A látványelemek pedig igazán profi, hozzáértő iparosmunkáról tanúskodnak, nem beszélve, hogy a cselekményt is sikerül úgy szőni az alkotóknak, hogy végig izgalmas és követhető legyen, mellőzve itt is a szabályos kliséket és szakállas fordulatokat.

Az egyetlen következetlenség, ami szöget ütött a fejemben, az a film első akciójelenetében alkalmazott, hihetetlen távolugrási manőver, amitől Newton mellett még Superman is forgolódik talán a sírjában; egyszerűen mert a történet további részében hőseink képességei emberi mércével is értelmezhetők, csak éppen hihetetlenül eltúlzottak, s ez kevéssé mondható el erről a csöppnyi szökellésről, ami fityiszt mutat a fizika minden valaha ismert törvényének, beleértve a filmben értelmezett realitást is.

De itt jön a pillanat, amikor az ember megállj-t kell parancsoljon magának: hello, bocsi, ez nem az a mozi! Nem, ezen nem kell gondolkodni, az egy másik volt, biztos tegnap néztem DVD-n, a Száll a kakukk fészkére, vagy a Berlin felett az ég, tudomisén, de biztosan nem ez. Sónak márpedig a sótartóban a helye.

Egyébként igazat kell adnom a korábbi bírálóknak, tényleg kissé kevercs történetű film a Wanted, a hős felszabadulása valóban emlékeztet Fincher Harcosok klubjára, de az analógiával azért nem értek teljesen egyet, mert annál sokkal visszafogottabb benne a moralizálás, más a helyzet a Mátrix-párhuzammal, ez ugyanis valóban markáns, a cselekmény menete bizonyos részeken akképpen hat, mintha ugyanannak a történetnek két különböző átirata lennének.

Összességében tehát akcióban és látványelemekben gazdag a mozi, és a szereplőgárdára sem lehet különösebb panasz. Az eddig kevéssé ismert James McAvoy megfelelően áll helyt a szuperhőssé hasonlott könyvelő szerepében, Angelina Jolie továbbra is szép, ezen kívül sokat és kívánatosan csücsörít a szájával, magyarán ő is azt nyújtja, amit szokott, de belőle ennyinek már szoktunk örülni.

Az Oroszországból „disszidált” rendező, Timur Bekmambetov kiváló dobbantót vett ezzel a filmmel Hollywoodban, neki ezután már biztosan nem kell alkotói támogatásokért koslatnia vadul forró júliusi délelőttökön, hisz igen határozott mozdulattal tette le a névjegyét az álomgyárban, amit a bevételi adatok is megerősítenek.

Szögezzünk le valamit mindjárt a legelején. Nem szoktam divatmagazinokat olvasni, mert nem érdekelnek különösebben. No de amikor egy filmre beül az ember, még ha az egy nyilvánvalóan női közönségnek készült alkotás is, vár valamit, ami valamelyest élvezhetővé teszi, legalább annyi tartalmat, ami elbír kilencvenpercnyi játékidőt.

E film közben azonban tényleg úgy éreztem magam, mintha semmi más nem történne azon kívül, hogy másodpercenként huszonnégy képkockában szemlélhetem a Cosmopolitan nyáriruha mellékletét - és ami a legnagyobb kitolás, hogy ezt az átverést képesek voltak majdnem két és félórán keresztül művelni velem és a többi gyanútlan mozilátogatóval.

Félreértés ne essék: bár sohasem lehetett kifejezett Szex és New York rajongónak mondani, az a néhány epizód, amit alkalmam nyílt megtekinteni, kifejezetten tetszett, friss és jópofa részekkel találkoztam, nem ritkán tanulság is szorult beléjük, összességében nagyon is szórakoztatónak találtam őket.

Na most gyakorlatilag az imént említett pozitívumokból semmit sem hagytak meg a készítők a moziváltozatban. A vontatott cselekményvezetésből bátran tanulmányt írhatnának valamelyik filmakadémián, az a dramaturgiai merészség pedig, hogy egy két és egynegyed órás mozi legfőbb - és majdnem egyetlen - konfliktusává azt emeljék, hogy Carrie Bradshaw vajon házasságot köt-e azzal a - tejesen hiteles módon az oltár lépcsője elől sírva eliszkoló -  bátortalan nagyfiúval, egészen bámulatos merészségre vall.

De tegyük hozzá, a mozi régóta a szemfényvesztés művészete is, és ez most is működik. A filmet a sztárok, a négy grácia jelenléte megmentette, s mindez megspékelve a leggiccsesebb divatfotókat megszégyenítő jelenetekkel és egy „hűmindjártafejemrecsapokhogyerremagamtólnemjöttemrá” szintű tanulsággal a végén elegendő volt ahhoz, hogy a film megduplázza a kevésnek éppen nem nevezhető - 65 millió dolláros - gyártási költségét.

Az utóbbi évek egyik legkiválóbb, mégis méltatlanul kevés figyelmet kapott magyar filmjéről ejtenék néhány szót. Nemes Gyula Egyetleneim című munkája eljutott a Velencei Filmfesztivál Kritikusok Hetére, hazánkból egyedüliként az utóbbi huszonkét évben. Persze ez még önmagában nem mérvadó. Azonban, ha már a fesztiváloknál tartunk, maradjunk is meg itt, filmünk története ugyanis egy fesztiválon veszi kezdetét.

Méghozzá a Szigeten. Itt ismeri meg főhősünk („a fiú”, Kovács Krisztián) a „nagy Őt”, egy kis szőke, bevállalós, nagyszájú csitri személyében (Tóth Orsi). Lényegében ez minden, amit fixnek vehetünk, mert innentől a képsorok és idősíkok úgy csaponganak szerteszét, mint galambok a Szent Márk téren. Csajozós hadműveletek, mélyenszántó sörözések, melyeken a csajozós hadműveletek stratégiái kerülnek megvitatásra, és ezzel az éretlen, fanyar kis libával való „se veled, se nélküled” szerelem emlékszilánkjai hullanak elénk, mindenfajta sorrend, rendszer nélkül, ahol mindösszesen a táj és a ruházatok változásai jelzik néha az évszakok különbségét.

És persze itt törik bele sokak bicskája a filmbe. Mert hát micsoda dolog, hogy ezt csak úgy összedobálta itt ez az idióta rendező? Miért nem ad támpontot, mit hová kell tennünk, mi mi után következik? Én azt mondom, a türelem végül rózsát terem, a felocsúdás után nagyjából össze lehet szedni a szüzsét. De ha nem, akkor sincs semmi baj. Mert végülis mi az, amit Nemes modellez? Az emlékezet. Pontosan így pereg belső filmszalagunk is, ilyen töredékesen, ilyen összevissza, csupán egyes részleteket felelevenítő módon. Nem szeretnék túl nagyszabású hasonlatokba bonyolódni, de Proust is ehhez hasonló módszert alkalmazott a múlt század egyik legnagyobb regényének megírása során.

Az alkotók másik felháborító módszere a fényképezésben rejlik. Dobóczi Balázs operatőr vezényletével ugyanis a jelenetek nagy részét kézikamerával rögzítették, ráadásul videoklipes fogások sokaságát alkalmazták bennük. Rántások, gyorsítások, stroboszkóp és bemozdulós effektek. A kritizálók csak egyvalamit felejtenek el: attól, hogy bizonyos eszközöket a videoklipekben használnak előszeretettel, azok még a filmnyelv teljes jogú részét alkotják, és semmi sem indokolja azt, hogy ne használhassák azokat más célzattal, mint zenét illusztrálni.

Ilyen szempontból a téma az, amely meghatározó kell legyen az eszközválasztás tekintetében. Márpedig a téma egyáltalán nem utasítja el ezt a formát. Kiváló eszközök ezek bemutatni egy kapkodó, szórakozottan béna srác életének néhány momentumát, akinek még a nevét sem tudjuk, aki csak csapódik lánytól-lányig, s folytonos éjszakában és lüktetésben, a levegőben lógva él.

 A filmet valamelyest a Moszkva térhez tudom hasonlítani. Igazi réteg- és nemzedéki moziként az ezredforduló tájékán élő pesti fiatalok, egyetemisták, bölcsésztanoncok életérzését ragadja meg, a buli generációjáét, akik a világ ürességét egy másféle ürességgel próbálták pótolni, s néhol talán még kifejezőbben és mélyebb hangulati töltéssel teszi ezt, mint Török filmje a rendszerváltás gyökértelen gyermekeiét.

Az ábrázolt életforma, a csajozás, a „mindig kell, de mindig egy másik” magatartás félelmetesen életszerű és sokan nagyon magukra ismerhetnek benne. A lánnyal folytatott különös, csapongó kapcsolat ábrázolása is hiteles, a végén fájdalmas nosztalgiát ébreszt, amikor a srác kétségbeesetten ráébred, hogy épp élete szerelmét szalasztotta el. Élete első szerelmét persze, aki után jön majd egy másik, de az emlék megmarad, kicsit keserédesen, egy mosollyal kísért, mélyről érkező belső sajgással, de mindenképp feledhetetlenül.

Feledhetetlenül, akárcsak maga a film, az Egyetleneim. Időszakonként érdemes megnézni, mert segít ráébredni, hogy mire érdemes vigyázni, ami igazán értékes, és a látszat ellenére sajnos nem tart örökké.

Coelho frázisbibliája

Emlékszem, úgy vettem kezembe ezt a könyvet, mint valami égi mannát. „Annyira jó, teljesen a hatása alá kerültem” - szajkózták ismerőseim, mindez épp vizsgaidőszak végén történt, amikor egyébként is ki voltam éhezve a jó könyvekre.

Már a második oldalon éreztem, hogy valami nem stimmel, aztán még néhány ujjnyálazás, és nyilvánvalóvá vált, hogy amit olvasok, az olcsó, tartalmatlan blődli. De az elhatározás, hogy mindenképp a végére érek, már megszületett bennem, mert kíváncsi lettem, vajon tényleg, a végső jelentés is ennyire bosszantóan triviális lenne, és hogy mi lehet a titok, amivel ez a könyv ennyire képes elhitetni magáról, hogy mond valamit. (Ez komolyabb fáradtságot egyébként sem jelentett, hiszen már csak akkor lett volna egyszerűbb a dolgom, ha négyéveseknek szánt képeskönyv formájában kerül a kezembe. Az olvasásához szükséges időtartam, úgy tűnik, korrelál a tartalmassággal.)

„Kis Herceg - Lite Edition” - ha finom akarok lenni vele; lebutító, irodalomnak álcázott pofátlan giccs, ha szigorú. Olybá is tűnik, mintha a kötelezők röviden néhány kiemelt érzelmi tanulságát egy könyvbe igyekezett volna ömleszteni az író, miközben egy bosszantóan bugyuta mesét koppint mellé, ami persze messze alulmúlja az eredetit, Exupéry-ét.

Tegyük hozzá gyorsan: nem csak azért lettem ilyen dühös, mert az Alkimista rossz. Rossz könyv nagyon sok van, Jókai önismétlő, romantikus szómenéseit sem tartom például sokra, de azokat nem is olvassák ennyien. Danielle Steel-t meg Rosemunde Pilchert, Robin Cook-ot és társaikat persze rengetegen, de róluk még nem állította senki, hogy hatalmas klasszikusok volnának. Aki viszont az Alkimistáért rajong, vélhetően le is ragad ezen a szinten, s valószínűleg sohasem fogja felfedezni magának a valódi irodalmat, fogalma sem lesz arról, ki az a Steinbeck, Marqez vagy épp Camus.

Mégis, hogyan lehetséges mindez, mi ennek a könyvnek a titka? Ugyanaz, ami az összes kortárs médiatermék jellemzője egyben. Egyszerű, könnyen emészthető, a befogadása nem igényel szellemi erőfeszítést, azáltal pedig, hogy kimond néhány elcsépelt szalonbölcsességet, azt a hamis ábrándot villantja fel az olvasója előtt, hogy adott neki valamit, több, jobb emberré tette, és ilyetén az életének a menetére is hatást gyakorolt.

Ami persze nincs így. Az alkimista nem használ, mert nem ad - legalábbis nem igazságot. Ha mégis találni benne ilyet, azt koppintja, vagy épp olyan bölcsességeket állapít meg, amilyeneket már egy szépversenyen is ciki megismételni, s amelyekre minden egészséges, átlagos értelmi szintű embernek magának kell ráébrednie nagyjából 15 és 19 éves kora között. Így, ezáltal Coelho el is vesz, hiszen a felfedezés, a gondolkodás, felismerés örömétől fosztja meg az embert.

Valójában a többség nem születik alapvetően nagyon hülyének, csak lassacskán válik azzá, elsősorban önmaga, illetve az őt érő hatások által. Ha belegondolunk, egy kisgyerektől sem várhatja el senki, hogy megtanuljon magától enni, cipőt kötni, ha az anyja állandóan kiskanállal adja szájába az ételt és minden reggel beköti a cipőjét. Valahogy így van ez a gondolkodással is.

Végszóként még annyi: imádkozom, hogy filmet minél később készítsenek belőle.

Sean Penn-t sohasem lehetett a hagyományos hollywoodi figurák közé sorolni. Színészként alakításait nagy tehetséggel formálja meg, amit számos rangos nemzetközi díj is bizonyít. Rendezői tevékenységét ezzel szemben eddig kevéssé ismertük, most azonban ebben a szerepkörben is bizonyítja kiemelkedő képességeit. Legújabb rendezését Út a vadonba címmel április 3-tól láthatjuk a mozikban.

A film magyar címe eltér valamelyest az eredetitől, egy nüansznyit csupán, ami pontosan elég ahhoz, hogy más jelentéstartalmat hordozzon. A magyar cím, azáltal, hogy belekerül az út szó, már egy konkrét, térben és időben pontosan megrajzolható utazás érzetét sugallja. Ellenben az angol cím (Into the Wild) egy ennél megfoghatatlanabb, belső út, lelki vágyakozás megfogalmazásaként is értelmezhető, ahol a vadon nem egy vadont jelent, hanem a vadont, a fogalmat, amely ugyanúgy jelképezhet szabadságot, romlatlanságot, mint a társadalmon kívüliség romantikus eszményét.

A film megtörtént esemény krónikája. Christopher McCandless történetét beszéli el, aki diploma után egyszerűen fogta magát, otthagyta a szép karrierlehetőséget és családját; pénzét egy alapítványnak adományozta, majd csavarogni kezdett a kontinensnyi méretű Egyesült Államok ismeretlen vidékein, s akinek személye azóta valódi amerikai kultikonná vált. Olyan meseszagú a története, hogy szinte hihetetlennek, de legalábbis csacska, romantikus képzelet szüleményének tűnne, ha nem tudnánk, hogy alapja valós esemény, és csak részben látunk fikciót, illetve feltételezést peregni a vásznon.

Miközben a főhőst kísérjük útján, párbeszéd vagy narráció formájában szinte mindvégig halljuk gondolatait és világlátását. Ezek többnyire hangzatos és népszerű eszmék, egy fiatal, romantikus, regényeken nevelkedett elme tiszta és szép, de egyben elrugaszkodott, és talán kissé önző elképzelései. Az alkotók olykor túlzott elfogódással, erőszakoltan próbálják elfogadtatni a nézővel ezek helyességét, feltétlen azonosulásra próbálnak bírni minket, pedig tarthatatlanságukat végül maga a főhős is belátja.

Ám belátja, és ez a legfontosabb, ami talán a film legjelentősebb eleme: mert az út, amit bejár, kalandos, mozgalmas és gyönyörű ugyan, belső vetülete viszont szinte jelentéktelen. A kapcsolatok, ingerek, amelyek érik, mit sem változtatnak rajta, nem érintik meg, nem befolyásolják, továbbra is csak steril, papírra nyomott szövegek mondatait hajlandó észrevenni, pedig ennél sokkal élőbb, nagyobb igazságok hevernek a lábai előtt. Mert valóban számos értékes gondolatot lelni könyvekben, ám önmagukban, távol az élet melegétől, az emberi kapcsolatok gazdagságától, kétséges az erejük.

A tapasztalások sorozata így csupán azok elmúltával, emlékei összegyűjtése, az útja során felfedezett, de figyelemre alig méltatott érzések hiánya közben döbbenti rá, mintegy a semmiből, a végső felismerésre.

Összességében, ha elnézzük a fiú szájába adott - néhol elrugaszkodott, máskor gyermeki, de mindig szívből szóló - lelki monológokat, ez a film az elveszített szabadságnak a szomorú melankóliáját hordozza, amit az emberiség már nagyon rég maga mögött hagyott, az ártatlanság utáni reménytelen vágy lüktet benne, amit szinte mindannyian érzünk, amint kilépünk gyermekkorunkból és beilleszkedünk ebbe az anyagias, emberségét veszített társadalomba.

„Things, things, things!” - kiáltja indulatosan a film elején a McCandless, jelezvén ezzel, mennyire nem a dologi javak kellene, hogy fontosak legyenek. És mivel akarata ellenére mégis ilyen világban kell élnie, menekülni próbál onnan, el a dolgok uralta, színes papírkötegek hatalma alatt roskadozó társadalomból.

Csupán az a baj, hogy elvéti az irányt. Elsétál amellett, ahol alternatívára lelt volna, egy másfajta világra, az őszintébb, emberi érzésekére, és csak nagyon későn döbben erre rá. Ebből a durva embertelenségből, ami már túllépett az egyénen, és társadalomnak nevezzük, így kilép ugyan, de eljut egy másfajta embertelenségbe, ami még az ember előtt gyökerezik, és ridegségben, veszélyességben - bár első ránézésre nem így tűnik - nem marad el mögötte. Egy ember utáni, általa alkotott kalickából átsétál egy ősibe, amely lényegében magát az embert is alkotta, s bizonyára őszintébb az elsőnél, de semmivel sem megbocsátóbb.

Talán, ha legyőzi romantikus eltökéltségét (vagy inkább makacsságát), és a menekülés egy kevéssé látványos, de igazabb és működőképesebb formáját választja, s engedi magát a megfelelő pillanatban rádöbbenni, hogy milyen fontos a szeretet, hogy ő is szereti ezeket az embereket, akikkel összesodorta a véletlen, ráébredhetett volna a legfontosabbra - és nem ennyire elkésve.

Ami az eddigieken kívül még egy külön fejezetet érdemelne, a képek, a lenyűgöző, remekül megválogatott, kifejező felvételek. Műfaját tekintve a film - már ha van egyáltalán ilyen műfaj - klasszikus road movie. Egy kitérőkkel színesített, de végeredményben mégiscsak egyirányú, meghatározott célállomás elérésének krónikája, s persze nem csupán testi, hanem belső út vizsgálata is egyben. A szép képek, magkapó vidékek bemutatása egy ilyen mozinál alapkövetelmény, mondhatnánk, mégis, meg kell állapítanunk, hogy az alkotók ezen a téren olyan elődök színvonalát ostromolják, mint a Szelíd motorosok vagy az Egy motoros naplója.

A film zenéje pedig, amit Eddie Vedder írt, tökéletes bizonyítéka annak, hogy a mozi egy olyan olvasztótégelye a művészeteknek, ahol a kettő meg kettő szinte mindig több mint négy. A szerzőnek sikerült önmagukban is megkapó és emlékezetes, emellett szövegükben és hangulatukban a film tartalmával tökéletesen harmonizáló dalokat komponálni.

A befejezés az, ami eléggé hollywoodira sikeredett. Kép- és hangeffektjei a giccshatárt súrolják, a katarzist pedig mindenáron bele akarták venni az alkotók, pedig erre nem feltétlenül lett volna szükség egy alapvetően csendes, merengő és visszafogott, sőt megható alkotás esetében. Összességében azonban azt mondhatom, az Út a vadonba minden hibájával együtt kiemelkedő élményt nyújt.

Kezdem inkább azzal, hogy mi az, amiről nem feltétlenül: kormányváltásról és a kormányfő megbuktatásáról. Az majd később, esetleg, ahhoz el kell menni még egyszer. Ne akarja senki eldönteni, társai miről alkotnak véleményt, hadd döntsék el ők maguk. Persze, nyilván nagyon sokan szeretnék a búsba küldeni - most épp - az egész szegfűs brancsot, de szavazólapokon tegnap három egyértelmű kérdés szerepelt, - illetve éppen hogy kissé körmönfontak voltak, az értelmezhetőség határán belül -, ezek viszont nem kapcsolódtak a kormányhoz.

Három társadalmi ellátórendszer, amelynek a közjószág mivoltát a vezetés mostanság megkérdőjelezte az arányos teherviselés jegyében. Azt gondolom, a népszavazás végeredménye valamire egyértelműen rámutat: a magyar társadalom ezeket az ágazatokat (oktatás, egészségügy) nem tekinti, és nem is akarja nem közjószágnak tekinteni. (Itt szándékosan használom ezt a kissé körülményes megfogalmazást.) A vasárnap világosan bebizonyította, hogy hibás és bukásra ítélt út, ha a politikai döntéshozatal folyamatában figyelmen kívül hagyják a közvéleményt, társadalmi akaratot, mint tényezőt.

Épp ezért - bár a választók döntésével nem értek egyet mindhárom pontban - örülök, hogy a referendum érvényes lett. Pesszimista várakozásaimmal ellentétben az ország lakosságának nagyobbik fele véleményt nyilvánított. Persze mostantól lehet majd aggódni a kieső milliárdokon, ami valóban égető kérdés, de ez a szaktárca feladata lesz. Bármilyen intézkedést is hozzanak ez ügyben, az a népszavazás eredményének jelentőségét nem csökkenti.

Jómagam elég naiv vagyok. Naiv ahhoz, hogy a racionális, pénz és profitorientált politika helyett előbbre tartsam a társadalmi igazságosság, esélyegyenlőség eszméit, amikhez ha áldozatok árán is, de tartanunk kell magunkat. Naiv ahhoz, hogy a politikai döntéshozatalt se tudjam elképzelni az elvi-értékrendi síktól függetlenül, bízzam benne, hogy a törvényhozók fejében is tudatosul: döntésükkel nem pusztán egy nemzetgazdasági tényezőre, hanem hús-vér emberek életére is hatást gyakorolnak. Azt gondolom, erről szavaztunk vasárnap. Ezeknek a hús vér embereknek a létezését jeleztük egyértelműen a kormányzat felé.

Kampánycsend-sértéseim

Röviden felvázolom, milyen személyes indíttatás vezérel, amikor ma délután, a vidám márciusi napsütésben elsétálok majd a számomra kijelölt szavazóhelyre és leadom voksomat, és miért is ikszelek be mindenképp egy bizonyos kicsi karikát. Egy korábbi cikkben jeleztem már, hogy a gazdaságpolitikai szaktudásom erősen csiszolásra szorul, ezért most sem elsősorban erről az oldaláról közelítem meg a kérdést.

Nyilvánvaló, hogy a fennálló rendszer a jelenlegi formájában nem működőképes (itt elsősorban a felsőoktatásra gondolok, hiszen az egész írásom fő témája is ez). Nálunk ugyanis későbbi munkakörüket tekintve kávéfőzést, fénymásolást, illetve számítógépes adatrögzítést végző emberek kapnak felsőfokú képesítést, ami egyénenként akár több millió forintba kerül az államnak, a megszerzett „tudásra” pedig soha nem lesz szükségük. Eközben egy viszonylag magas munkanélküliséggel küzdő országban hiányszakmák sorát említhetjük.

Igen, ez valóban tarthatatlan állapot. A cél az kell legyen, hogy kevesebb „alibihallgatót” képezzenek elsősorban a kommunikációs, közgazdasági és főiskolai bölcsész szakokon. Diplomát ne csupán azért szerezzen valaki, „mert presztízs”, vagy „jól hangzik”. (Mint ahogy egy nemzetközi közgazdaságtan szakon végzett lány iwiw-en munkakörként a „kávét főzök és űrlapokat töltögetek” tevékenységeket jelölte meg.) Személy szerint a keretszámok radikális csökkentésében látom a megoldást, ennek köszönhetően talán még a diplomák gyatra presztízse is emelkedne. Ezt elfogadható intézkedésnek tekinteném, azt viszont nem, hogy egy németországihoz közelítő mértékű tandíjat vezessenek be (ahol az átlagkereset nyolcszázezer forintnak, a tandíj százharmincötezer forintnak felel meg - bár ott félévenként).

Legfőképpen nem úgy, hogy sajnos nap mint nap pontosan látom - jelen pillanatban is a felsőoktatásban tanulok -, kiknek a zsebébe vándorolnak majd a középosztály tandíjából visszaforgatott ösztöndíj-összegek. A felsőosztály csemetéinek, kissé túlozva azok fiainak a zsebébe, akik ezeket a törvényeket megalkották. Ugyanis - bár demagógul hangzik, nagyobbrészt sajnos igaz - a legvagyonosabb réteg jelentős százaléka nem ritkán maximálishoz közelítő szociális ösztöndíjösszegeket tehet zsebre kicsiny hazánk egyetemein, főiskoláin.

De valójában még most sem jutottam el a legfőbb indokokhoz, amelyek a szavazás mellett számomra szólnak. Hiszen a kérdéses összegek, melyekről ma döntünk, valójában a többség számára megfizethetők, ez igaz. Viszont vezetőink egyre jobban elfeledkeznek arról, hogy ennek az országnak van egy társadalma, amelyet egyének alkotnak, akik egyfajta értékrenddel is bírnak, viszonyulnak valamiképp a világhoz. Ha kicsit okoskodni akarok, azt mondom: hazánk esetében alapvetően európai, azon belül is kelet-európai társadalomról beszélhetünk, amely a kutatások alapján szociálisan érzékeny, és elfogadja az ezzel járó kompromisszumokat. („Posztkommunista”, említhetnénk eme jelzőt is, de valójában nem kell annak lennie, hogy másként gondolkodjék az alapvető emberi jogokról és értékekről. Jó példa erre Anglia, ahol a kutatások jelezték, hogy a lakosság nem tekint és nem szeretne úgy tekinteni - például - az egészségügyre, mint a piac fennhatósága alá tartozó szektorra. Igenis közjószágnak tartják, és állami kézben vélik helyesnek a működését. Hozzátenném: a történelem egyik legrégebbi kapitalista országáról beszélünk.)

Visszatérve Magyarországhoz: ennek a társadalomnak talán az esélyegyenlőség az egyik, ha nem a legfontosabb eszménye. Sokkal erőteljesebben, mint a magántulajdon mindenhatósága és egyéb neoliberális elvek, melyek viszont az amerikai értékrend gerincét alkotják. (Amint látjuk, ez utóbbi inkább mutat hasonlóságokat a jelenlegi magyar kormány vezetőinek gondolkodásával.)

És most következik mondandóm lényege. Azért megyek el szavazni, mert úgy látom, ezen kívül nincs egyéb mód arra, hogy ez a sokat emlegetett társadalom - nép, lakosság, közvélemény, vagy nevezzük, aminek akarjuk - kifejezze nem egyszerűen egy kérdésről alkotott a véleményét, hanem egyáltalán, politikailag nem figyelmen kívül hagyható mivoltát, jelenlétét is az ország vezetése felé. Jelezvén ezzel, hogy tarthatatlan kormányzás, ha így hoznak meg intézkedéseket, ha mindenfajta párbeszéd, kérdezés és kommunikáció - valamint átmenet - nélkül kezdenek sulykolni egy általuk szükségesnek vélt hozzáállást, miközben az itt élő emberek véleményét, akaratát, értékrendjét figyelembe sem veszik. Tudom, kell a pénz a kasszába, de ez korántsem csak gazdasági kérdés.

A politika - és nem csak a kormányoldal, sőt - állandóan tanítani, diktálni akar, meghatározni a gondolkodásmódot, a követendő értékrendet. Erre maga Orbán Viktor a példa, aki „országértékelő” beszédének idején kijelentette, hogy a magyar emberek új vezetőt akarnak, hogy végre más személyek irányítsák őket. Ez nem feltétlenül igaz. Egy felnőtt társadalmat nem biztos, hogy irányítani, talán inkább képviselni kellene. Képviselni, és ha olyan cselekvés válik szükségessé, amelyet ez a társadalom nehezen fogad, akkor azt a lehető legnagyobb körültekintéssel előkészíteni, a kommunikációs csatornák segítségével legalábbis valamelyest elfogadtatni, s csak egy bizonyos fokozatosságot megtartva bevezetni.

(Itt már lassan tudatosul bennem, hogy jelen pillanatban épp durván kampánycsendet sértek. Valójában az eddigi hat magyar kormányzat sem egyszer, nem is kétszer sértette és sérti meg máig, nem csupán az én érdekeimet, de az alkotmányt és a törvényeket egyaránt. Én minimális embert sem mozgósítok, aki szavaz, nem szavaz, mire szavaz, rajtam szerintem egy sem múlik.)

Egyébként nem hiszem, hogy egyáltalán a részvétel elegendő lesz ahhoz, hogy érvényes legyen a referendum. Nem igazán jöttünk még rá, hogy a népszavazás egy számos fejlett demokráciában elterjedt módszer a véleménynyilvánítására. Egyelőre tehát - attól tartok, hogy eztán még sokáig - szorgalmas, engedelmes nyáj vagyunk, akit bárki, bármire utasíthat.

Csak ne legyen koppanás a vége azok számára, akik most lelkesen vagy idegből sorban vésik cédulájukra a nemeket, és ne kelljen később rádöbbenniük - amikor majd a mostani csekély összegek megkétszereződnek-háromszorozódnak, vagy épp a nyugdíjrendszer első pillérének léte kérdőjeleződik meg kormányoldalról - hogy talán nem, talán mégsem normális, hogy egy igen egyenlőtlen vagyoni helyzetű országban a csóró által fizetett számos díj, adó és hozzájárulás mértéke megegyezzen - sőt, a kiskapuk révén akár felül is múlja -, a legjobb anyagi helyzetben lévőkével.

Hátha nem. Csak remélni tudom, hogy a mindenkori vezetésben lesz annyi értelem, hogy nem akarja majd az amerikai sablont teljesen ráhúzni egy európai, egészen más értékvilágot képviselő társadalomra. Legfőképp úgy, hogy - legalábbis ha kicsit kevésbé csövön keresztül nézzük - odaát sem minden arany, ami fénylik.

A nagy texasi mészárlás

A Coen fivérek új munkája, a nyolc jelölésből nemrég négy Oscar-t besöprő Nem vénnek való vidék első képsorában dermesztő fuvallat járja át Texas kietlen, fenséges pusztaságát, miközben szikár, ízes férfihang vezeti fel az eseményeket. Az eközben érzett hűvös didergés a film során végig az idegeinkben marad.

Pedig valójában forró vidéken járunk, egy időtlen, farkastörvények uralta tájon - a jelen Amerikájában. Majd huszonöt éve Wenders forgatta itt a Párizs, Texast, ám előtte sokáig gyűrte az országutakat, hogy megérezze e hely szellemét. Közben fotózott. És lám, Coenék most bemutatják, hogy semmi sem változott ebben a huszonöt évben. Csak az emberek lettek még furcsábbak, és a világ még kegyetlenebb.

Amit sugallnak, nem új keletű: minden kifordult a sarkaiból, értelmetlen erőszak tombol körülöttünk. Régen sem volt másként, ezt is tudjuk. A formai hibátlanság viszont, amit ezzel a filmmel elértek, egészen rendkívüli. Kiválóan kombinálják mesteri beállításaikat a realisztikusan fényképezett vidék képeivel, erősen dokumentarista hatást keltve, melyet a zene teljes hiánya tovább erősít, a valóság illúzióját társítva az eseményekhez.

A történet főhőse, Llewelyn Moss (Josh Brolin) jellegzetesen pusztai ember. Dzsippel, távcsöves puskával vadászik, lakókocsijában él a kis texasi városkában. Mígnem egy nap talál egy táskát kétmillió dollárral, és minden megváltozik.

Moss olyasmibe keveredett, ami meghaladja az ő befolyási szintjét. Ebben a világban előbb-utóbb mindenkit elszámoltatnak; s aki túl nagyot harapott, annak torkán akadhat a falat. A „szerencsés helyen, szerencsés időben” illuzórikus mámora mögött hamarosan a „rosszkor, rossz helyen” rideg valósága körvonalazódik. A Coen univerzum ugyanis nem a Hollywood-i szirupdramaturgia világa, soha nem is volt az. (Ezért lep meg a díszes statuette zsebükbe vándorlása. Főleg az utóbbi évek, vagy inkább évtized borzalmas díjazottjai után.)

A városka sokat látott, de öregedő seriffje, Bell (Tommy Lee Jones) ismét felkutatni indul a különösen véres bűntény körülményeit, akárcsak az itt leszolgált addigi évtizedek során. Védeni igyekszik, amit lehet, menteni a menthetőt. Azonban ő is tehetetlennek bizonyul. Ha didaktikus akarok lenni: rá kell döbbennie, hogy öregembernek már nem való ez a vidék.

Ezen az őrült helyen egyvalaki rendelkezik szilárd, valódi elvekkel. Egy Chigurh nevezetű ámokfutó mészáros (Javier Bardem, a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar tulajdonosa), aki sűrített levegős marhaölővel és akkora shotgunnal szaladgál, ami ellen egy tank is kevés lenne. A látszat ellenére mégsem misztikus alak ő, csupán annak a természettől fakadó kérlelhetetlen erőnek a megtestesülése, amely ezt a vidéket évszázadok óta áthatja. Legfélelmetesebb benne a fásult nyugalom és magabiztos precizitás, ahogyan lekaszabol tucatnyi embert, miközben fel sem merül benne a kérdés, hogy helyes-e, amit tesz.

A Coen testvérek gyönyörű címet választottak filmjüknek, ám a világ, amit ábrázolnak, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak. A történet jellege leginkább a Fargo-val vethető össze, azonban annál tudatosabban komponált, a karakterek és a háttér, a környezet jobban illik hozzá, elősegítvén a befogadást és az értelmezést. Nem utolsósorban izgalmasabb, élvezetesebb is. Ethan és Joel Coen, akik folyamatosan építik a hidat a tengerentúl és Európa filmművészete között (Filmvilág plagizálás) az utóbbi időszak magasan legjobb amerikai mozgóképét alkották meg.

Amit a szánkba adnak...

„Ma - először a történelemben - a történteket nem a szülő, az iskola, a törzs, az egyház, még csak nem is az adott ország, vagy nyelv találja ki, hanem globális kereskedelmi vállalkozások. A gyerekek olyan közegben nőnek fel, amelyiket nem a szülők és a közösség értékvilága, hanem a globális marketingstratégia kívánalmai határoznak meg.”

George Gerbner médiaszociológia-professzor fogalmazta meg az állítást 1986-ban. Az irány, ahová társadalmunk, és számos más társadalom tart, azóta még világosabban látható. A hatásmechanizmus régóta működik, és később vélhetően még remekebbül működik majd. Az egyén reggelente induljon munkába, eméssze föl energiáit, és ha végzett, se kedve, se ereje ne maradjon olyasmibe fogni, amihez szellemi erőfeszítés, gondolkodás kell. Semmi esetre sem egy jó könyv, igényes film, kiállítás.  Ha könyv, legyen inkább a Harry Potter, ha film, az Amerikai Pite, ha magazin, akkor a Story. És legelső sorban is: vásároljon. Mert ez nem csak kevésbé fárasztó, de ráadásképpen az illető ekkor lesz trendi is. És ez, mint azt jelenünk médiája nap mint nap tudomásunkra juttatja, rettentően fontos.

Azt hiszem, a fenti érvek után nyugodt szívvel kijelenthető: a „nyugati világ” társadalmaiban - így Magyarországon is - kulturális szempontból rendkívül elszomorító tendencia érzékelhető hosszú ideje. A kizárólagosan piaci elvek alapján vezérelt tömegkultúra dominanciája egyre erőteljesebb és totálisabb, a gazdasági marketing, s annak egyik legaktívabb eszközeként a tömegkommunikáció befolyása korunkban felülmúlja minden megelőző időszakét.

Korántsem könnyű elhatárolni, mik a megkülönböztető ismérvek alacsony és „magas” kultúra között - hiszen még a tömegkultúra sem feltétlenül takar alacsony színvonalat -, de az esetek jelentős részében mégiscsak fellelhető efféle különbség. Kapcsolatba kerülünk a termékkel, és valahogy látjuk, érezzük, hogy hová tartozik. Tegyük még hozzá: a hangsúly mára egyértelműen az előbbi javára tolódott el.

Ezen nem csodálkozhatunk: a kor, amelyben a mozifilmek többsége is másfél órányi reklám, a társadalom és az egyén fajsúlyosabb kérdéseire igen egyszerű válaszokat ad: a szellemről kevés szó esik, a marketingfogások és a lépten-nyomon ránk törő hirdetések csak a testről beszélnek, mivel kenjük, tisztítsuk, takarjuk, tápláljuk. A létezés értelmét pedig egyszerűen és közérthetően a fogyasztásban jelölik meg.

A kultúrán belül érdemes egyébként kiemelni néhány területet, amelyek jelentős költségigényük miatt kimagaslanak a többi közül. Ilyenek a színházak, a nagyszabású kiállítások, mozik, melyek (leszámítva néhány multiplexet) ma már sajnos csak állami támogatással működhetnek hazánkban (is). Ráadásul itt nem csak a bemutatás, maga a produktum sem olcsó. Az igényes filmkészítés piaci alapon való szerveződése például mára teljességgel lehetetlenné vált.

Azonban igényes alkotásokat sokan szívesen néznek, még akkor is, ha azok állami pénzből készülnek - részben mindannyiunk adója benne van a Taxidermia, a Fehér tenyér, a Dealer vagy a Moszkva Tér képeiben. Érdemes ilyenkor úgy tekinteni a filmre, mint közjószágra. Nem egyértelmű azonosság, de van alapja.

A közjószág olyan termék, amely magánpénzből nem termelődne meg, például, mert túl hosszú idő alatt hozza be az árát (vasút), vagy mert olyan továbbgyűrűző hatásai vannak, amelyeket a piac nem képes forintra váltani (játszótér a telepen: a kisgyerek nem a nyílt utcán focizik, következésképp nem ütheti el az autó, stb.). Persze nem csupán filmek, de a kultúra más vetületei is értelmezhetők közjószágként.

Filmek esetében a fesztiválsikerek, az országimázs, valamint ha a film megihlet más produktumokat - könyv, újság -, ezek mind részévé válnak a nemzeti összterméknek, még ha nem is kézzel fogható módon. A szerzői filmekre - művészfilmekre, ha így jobban tetszik, bár nem szeretem ezt a megnevezést - pedig az is igaz, hogy az összbevételük vertikálisan is épül, nem csak horizontálisan. Ki nézi meg ma a három - vagy még inkább húsz - évvel ezelőtti akciófilmeket moziban? Nem is vetítik. Viszont akármelyik héten több szerzői filmet találni a budapesti mozik műsorán, amelyek két-három, öt-hat évesek (de előfordulnak negyven-ötven esztendősek is).

A népszerű - általában tengerentúlról érkező - alkotások pedig többnyire minden támogatás nélkül megállják a helyüket pénzügyileg is, és ugyanez a helyzet itthoni utánzataikkal, amelyek elég nevetségesek vagy nyálasak, hogy becsalják az embert a moziba (Tibor vagyok, de…, Szabadság Szerelem, és a többiek). Azt gondolom, az ilyen filmeknek, amelyek úgymond piacképesek, felesleges állami támogatást nyújtani.

És van egy harmadik kategória, a művészfilmes álca mögé bújtatott öncélú mozgókép, amely mégis megkapja a Mozgókép Közalapítvány támogatását, mert ismert a rendező, vagy jól adja el magát. Minden bizonnyal kultúránk fejlődését szolgálná, ha a magyar művésztársadalmon belül is csökkennének végre a szokványos „uram-bátyám” alapon megítélt támogatások.

A filmtől más területre evezve: a kapitalizmus előretörésével, egyre inkább „nyugatiasuló” társadalmunk kiépülésével új osztályok is megjelentek hazánkban, s ez kihatással van kulturális rendszerünkre is. A kiemelkedő vagyoni helyzetűek, nagyvállalkozók, befektetők, managerek számának emelkedése kialakított egyrészt egy mecénás réteget, akik a különféle eseményeket, rendezvényeket, alkotásokat anyagi és egyéb módon támogatják, valamint létrehozta a „kultúrsznobizmus” egy újfajta dimenzióját, amikor a művészet (a tényleges alkotás: pl. fotónegatív, festmény) „birtoklása” ugyanolyan státusszimbólummá vált, mint egy luxusautó vagy egy méregdrága öltöny.

Alacsonyabb vagyoni szinteken viszont továbbra is a szenzáció, az extremizmus diadala és imádata jellemző a közgondolkodásra - mennyiség a minőség ellen, akár így is mondhatnánk. Hiszen verbális-vizuális felfogóképességünk határa tájékán a rengeteg hatás között a tartalommal, lényeggel rendelkezők kezdenek igen fárasztóvá válni. Ezért lehetséges, hogy hazánkban szinte minden komoly közéleti-politikai napilap a létéért küzd, míg a legnagyobb példányszámokat produkáló bulvársajtó több produktuma is párhuzamosan, vígan megél a piacon.

Sajnos Amerikából vesszük a mintát, ahol a managerszemlélet alapvetően uralkodik, így nem meglepő, hogy nálunk is elsősorban ez a domináns. Azok a jelképek dívnak, melyek összekapcsolhatók a sikerrel, az anyagi jóléttel, a dicsőséggel - ráadásul kapóra is jönnek a marketingkommunikáció elsődleges céljaihoz.

A tömegmédiának ugyanis nevéből (is) fakadóan egy nem gondolkodó, engedelmes tömegre van szüksége, így nem érdekük olyan tartalmat sugározni, amely felveti az önálló gondolkodás, véleményalkotás igényét. Ez ugyanis akadályt jelentene számukra, s így közvetve a vállalatok és politikai érdekszervezetek számára a befolyásolás minél teljesebb körű gyakorlásában.

Török Ferenc: OVERNIGHT

A közönség- és szerzői film mezsgyéjén lavírozó Overnightnak végül egyik területen sem sikerül igazán megvetnie a lábát. Valamelyest kárpótol ezért a kiváló atmoszféra- és hangulatteremtés, hiszen a szerzőnek ismét sikerült visszaadnia egy jellegzetes miliőt, egyedi közeget a maga sajátságos momentumaival, a benne élők felemás szájízével, csak első pillantásra olyan vonzó mindennapjaival.

 Magyar filmekből eddig szinte ismeretlen közegbe, a tőzsde világába kalauzol minket Török Ferenc új filmje. Persze ezzel csupán a felszínt karcolgatjuk, hiszen - bár a környezet vonatkozásában, attól elválaszthatatlanul - a rendező főhősét végső soron magánélete, olykor nagyon is hétköznapi problémái felől vizsgálja. Annak ellenére állítom ezt, hogy a cselekmény látszólag egy tőzsdei tranzakció körül bonyolódik; hiszen a film erőteljesen azt sugallja a végén: itt valójában nem ez volt a fontos.

A generációs moziként is értelmezett Overnight egy olyan emberről szól, akit néhány laptop kábelen és felfutó selyemharisnya-szálon kívül már nem sok köt a valódi, hús-vér emberek által lakott világhoz. Virtualitásban él, akárcsak munkatársai, felszíni, banális munkahelyi klisék mögött egy kiégett, örömtelen nyakkendős rabszolga élete rejtőzik, amelynek fizikai valósága csupán egy irodából üzleti ebédre, taxiból pinceklubba tartó személytelen körforgás. És ebből persze ő maga többnyire mit sem tud, mit sem vesz észre.

A történet szerint a sztárbróker főhős (Bodó Viktor nagyszerű alakításában) egy reggel telefonhívást kap a német törzsügyféltől, aki a pénzét kívánja felvenni, kamatokkal együtt, szinte azonnal. Az összeg persze hiányzik. Az egyetlen megoldást egy kockázatos, időzónákon átívelő „overnight” tranzakció jelentheti.

Több szempontból is komoly lehetőségeket rejt a téma. Török készíthetett volna akár izgalmas, krimiszerű „tőzsdefilmet” (ha beszélhetünk ilyen műfajról egyáltalán), persze tőle nem ezt várjuk, hiszen ugyanúgy adott volt egy személyesebb, életutakat taglaló mozi lehetősége is.

Végül egyik sem valósul meg igazán, az első néhány jelenet, az ott elhangzó ötletes dialógok után ellaposodik a film. A gyönyörű, ám néhol öncélúan ható képsorok által (Garas Dániel operatőri remeklése) az atmoszféra hangsúlyos ugyan, de maga a történet - s így részben a jelentés - elsiklik mellettünk, anélkül, hogy észrevennénk. Nem érezzük, és nem éljük át. Elkezdődik valami, aztán nem ér véget, feltáratlan kapcsolatok, funkció nélküli szereplők bukkannak fel a filmben. Jó példa erre Gryllus Dorka esete, aki feltűnik a filmben, pozíciója alapján (mint a főhős ex-felesége) jelentős szerepet várunk tőle, ehelyett eltűnik, mielőtt bármi érdemi hatást gyakorolt volna a cselekmény menetére. Felbukkan egy szabotázs szál is, ami szintén csak úgy, „a levegőben” lóg. Ha sokáig morfondírozunk, rájöhetünk, hogy a műholdállomás esetleges elpusztulása jelentős akadályt gördítene hősünk kommunikációja, s így végső sorban tranzakciói elé, ám ennek jelentősége alig tűnik föl, olyannyira nincs kihangsúlyozva.

Ezek után hamar szögezzük le: Török Ferenc eddig még nem rendezett rossz filmet. Mégis, három fő munkája színvonalban leszállóágat képvisel. De ne feledjük, a Moszkva tér rendezőjéről van szó, aki bizonyította már, hogy tud igazán kiválót is alkotni. Itt az ideje, hogy sokasodó kételyeink dacára ismét megerősítsen minket ebben - addig is itt ez a mozi, amely hibái ellenére könnyedén fogyasztható. A tőzsdével foglalkozóknak különösen érdekes lehet, mert bár nem feltétlenül fest teljesen hiteles képet, mégis egyedi és elgondolkodtató betekintést nyerünk általa ebbe a groteszkségében is bámulatos világba.

Nosferatu, az éjszaka fantomja

Nem könnyű vállalkozás olyan történetet vászonra vinni, amely számos néző előtt ismert, ráadásul egyik korábbi feldolgozása az egyetemes filmtörténet meghatározó részévé vált. Werner Herzognak azonban sikerült megbirkóznia a feladattal, emlékezetes, maradandó filmet készített Murnau nyomdokain. Műve egyben tisztelgés is a nagy előd előtt.

Alkotása, akárcsak a Murnau féle, hasonló című mű, Drakula jól ismert történetét beszéli el. A hírhedt gróf elhatározza, hogy elhagyván Erdélyt, Európa népesebb tájain csillapítja egyre növekvő vérszomját. Ő ugyanis vámpír, aki az éj leple alatt követi el rémtetteit. Egy ingatlankereskedő főhősünket, Jonathant küldi Erdélybe, hogy szerződést kössön a gróffal egy üresen álló wismari ház eladásáról. A vámpír Jonathan ottléte alatt szemet vet annak gyönyörű feleségére, Lucy-ra, ezután indul meg közöttük a nő lelkéért folyó kétségbeesett hajsza.

A rendező a legközvetlenebb módon, a képek nyelvén beszél hozzánk, gyakran igen különleges, igen kifejező beállításokat, megvilágításokat alkalmazva. Többször folyamodik a német expresszionizmus vívmányaként elismert fény-árnyék hatásokhoz, és erős kontrasztokkal, világos és sötét szembeállításával, a falakra vetülő hatalmas árnyképeket felhasználva von különlegesen egyedi atmoszférát filmje köré. Operatőrével, Jörg Schmidt-Reitweinnel szinte festenek a kamerával, az említett fényhatások mellett annyira szép és elegáns színvilágú, ízléses jeleneteket vettek fel, hogy az néhol a mesék képi világát idézi. Felmerül a kérdés, vajon ez a nyilvánvalóan tudatos és látványosan szép képi világ bír-e valamilyen értelmező funkcióval is, nem csak öncélú dekoráció?

Abban mindenképpen szerepet kap, hogy a rendezőnek sikerüljön megteremteni azt a nagyon jellegzetes, ódon hatást, amely segít minket, hogy valóban a film cselekményének időszakába, a tizennyolcadik századi Európában képzeljük magunkat. Valamint képesek legyünk elvonatkoztatni, hiszen a történet típusa eleve feltételezi, hogy a néző egy ősi, mitikus, babonákkal és csodás lényekkel teli korral azonosuljon, ebben siet segítségére a rendező és operatőre, amikor megteremtik ezt a festői képi világot. Ennek ellenére néhol így is kissé soknak, túlontúl barokkosnak véljük a látványt, talán nem mindenhol sikerült a mű szerves részévé válnia.

Herzog ritkán alkalmazza a zene érzelem és hangulatfokozó, illetve képértelmező funkcióját. A zene többnyire csak aláfest, néhol pedig inkább ellenpontozásként hat, komor jelenetek alatt is friss, vidám dallamokat hallunk (gondoljunk a haláltánc motívumra, a pestis sújtotta Wismar főterén játszódó groteszk jelenetre). A filmben kizárólag klasszikus művek szólalnak meg, ez is hozzájárul a már sokat emlegetett ódonság fokozásához.

Önkéntelenül felmerül a nézőben, ha egyszer rémtörténetet lát, mégis mire ez az esztétikum, ezek a gyönyörű képek, hangok? Hiszen elejétől a végéig mintha finom fátyolon keresztül tekintenénk a vászonra, olyan légies, harmonikus a látvány, és olyan finomak, törékenyek maguk a szereplők is. Érdemes belegondolni, szinte egy csepp vért sem látunk a filmben, talán egyetlen pillanatot leszámítva, amikor Jonathan megvágja az ujját. Rengeteg vámpír és egyéb rémfilmet forgattak azóta, de a filmipar sajnos legtöbb esetben nem is tett kísérletet egyébre, mint olcsó, látványos és véres attrakcióval minél szélesebb közönséget kiszolgálni. Ebből a szempontból is kiemelkedik Herzog alkotása. Ő nem akar sikolyokat fakasztani, nem akar undort kelteni, csupán egy történetet, egy ősi legendát, mesét elmondani, méghozzá a filmművészet nyelvén fogalmazva azt meg.

Maga Drakula gróf is inkább félszeg, szorongó jellemnek tűnik, mint félelmetes, vérengző szörnynek. Klaus Kinski sápadt, falfehér arca, beesett szemei az elálló fülekkel rémisztő helyett inkább komikus hatást és szánalmat keltenek. Nem vérszomjas fenevadat képzelünk mögé, hanem egy életkedvét vesztett, megkeseredett teremtményt, aki nem élvezetből, sokkal inkább helyzetének foglyaként, kényszerű beletörődésből cselekszik, hiszen számára a vér nélkülözhetetlen az élethez. De éppen ezért nem is tudunk azonosulni vele, nem csupán mert gyilkos, és halál kíséri az útján, hanem mert a film során többször hallunk keserű monológokat tőle, kifakadást arról, hogy mennyire belefáradt már az öröklét unalmas és elkeserítő körforgásába - ám tudatosan mégis menekül az elmúlása elől.

Több ő egyszerű mondabéli rémalaknál. Metaforikus figura, a sötétség követe, az örök romlás, megtestesült gonosz, az emberiség történetében bekövetkezett katasztrófák kiváltója. Kiválóan érzékelteti ezt a szellemhajó, rajta örökös társaként a halál, a dögvész, amely elkíséri őt, bárhová tart. És itt már nehéz volna nem felidézni magunkban Camus Pestisét. Amint a dögvész ott sem egyszerű betegség, hanem az emberiség mételye, a háborúk, a nácizmus, a zsarnokság megtestesítője, filmünk Wismarjában is kissé Oranra ismerünk rá. Az egyik leghátborzongatóbb jelenetben a város főterén összegyűltek haláltáncát látjuk, utalásként a középkor ismert fametszeteire, ahol a víg asszonyokat, papokat és lovagokat táncban rángatja magával a halál.

Mikor a vámpír már a városba érkezett, minden vágya, hogy övé legyen Lucy, az ő gyönyörű nyaka, teste, de leginkább a lelkét szeretné magáénak tudni. Emlékezetes első találkozásuk. A nő fésülködik, arcát csak tükörképként látjuk. Majd hosszú, görcsös karmok árnyéka vetül az ajtóra, amit továbbra is a tükörben látunk, egy időben Lucy halálra rémült tekintetével. Majd nyílik az ajtó, a gonosznak csak a növekvő árnyéka látszik, ő maga nem, hiszen a vámpíroknak nincs tükörképük. Végül a karmok is feltűnnek a képen. Egyszerűségében kifejező és hátborzongató megoldás, jelzi a lény természetfeletti erejét, a hatalmat, mely előtt szinte nincs akadály. Szinte. Mert ez a végtelenül gonosz erő is fejet kell hogy hajtson egy önzetlen, odaadó szeretettel teli nő előtt. Nosferatu meg is teszi ezt és kitárulkozik, vallomást tesz a szeretet iránti vágyáról, és sóvárogva kéri a nőt, hogy adja neki magát.

A sugallat szerint a tisztaság lehet csak képes legyőzni a gonoszt. A film végén Lucy krisztusi önfeláldozást vállal, hogy megmentse szerelmét és a várost a rémtől. Átadja magát a vámpírnak, hogy az elfeledkezvén a reggeli kakasszóról, halálát lelje a fényben. Sikerül elpusztítani őt, ám már késő. Jonathan immár örökké a sötétség foglya marad, vámpírrá változott. Nincs tehát megoldás, elmaradt a boldog befejezés. Lucy vélhetően belehal az éjszakába, Jonathan ellovagol a horizont felé egy pokolbéli tájon, talán azon az úton, amit mestere kezdett meg. Nosferatu tehát halott, de ahogyan a nem múló pestist hozta magával, úgy hintette el a vérszívók nemzedékének magját a világban.

Finomabb is lehetett volna - Rántotthús

A Rántotthús holland alkotói egy szokatlan környezetben játszódó, ám sajnos sematikus történetet tálalnak elénk. A marokkói származású Nordip (Mounir Valentyn) ellenszegülve az őt orvosnak szánó atyja akaratának, beáll mosogatni a helyi szálloda konyhájára - amelyhez képest Nápoly szeméttelepei persze steril műtőnek tűnhetnek -, ott pedig hatalmaskodó főnökei árnyékában beleszeret az egyik pincérlányba (Bracha van Doesburg), aki történetesen a tulaj unokahúga, s apja megrögzött idegengyűlölő.

Egyszóval van itt minden, gyermeküket elnyomó lelketlen szülők, tiltott szerelem, faji megkülönböztetés, ellenséges főnökök és idióta testvér. Összességében nem sok újdonság, és sajnos Martin Koolhoven rendező sem tesz komolyabb erőfeszítéseket, hogy változtasson ezen. Végig reménykedve ültem a moziban, hogy a következő jelenetben talán nem egy már ezerszer látott sztereotíp-képsort kell néznem, de csalódtam. Még a film befejezése is majdnem egy „copy-paste” a Diploma előttből.  Így összességében - hogy leüssem a feladott labdát - ez a panír - az inkább ízléstelen, mint vicces konyha-atmoszféra a maga soknemzetiségű, vázlatos sablonfiguráival - nem lett elég fűszeres ahhoz, hogy feljavítsa az ízetlenre sikerült húst.

Az alkotók viccesnek szánt kliséi ugyanis túlzásaik folytán néhol inkább bugyuta közhelyekként hatnak. A konyhán romlott húsból sütnek, az alkalmazottak beleköpnek az ételbe - egy nagyon is európai holland környezetben, ahol az egészségügyi szabványok még a fakanálnyél hosszát is meghatározzák, nem működnek ezek a kifejezetten amerikaias helyzetkomikumok. Hitele nincs, csupán abszurditása, ami viszont nem áll jól ennek a filmnek, s ugyanez mondható el a kifejezetten kommersz és fantáziátlan poénokról is. Sajnos még az sem írható a javára, hogy alkotói ironikusnak szánták volna, ezt az egészet ugyanis a rendező és társai komolyan gondolják. Számos holland szóvicc is elcsattan a nyolcvankét perc alatt, ami, valljuk be, nem emel sokat a mű élvezeti értékén, legalábbis számunkra, mert hihetetlen módon ez a film Hollandiában a tavalyi év legnépszerűbb vígjátéka volt.

Összességében a Rántotthús vígjátéknak nem elég vicces, szerelmi történetnek pedig túlságosan banális. A készítők ellentmondásba keverednek, egyrészt el akarják mondani iróniát mellőző és bosszantóan közhelyes love-sztorijukat, mellette pedig a humorforrásnak szánt környezetfestés olyan szinten eltúlzott, hogy átzuhanva a groteszkség határán, gyakran jut el a szerencsétlen pontra, amikor valami már nem vicces, hanem nevetséges. Mesélnének komolyan, mellette baromkodnának komolytalanul, de a kettőt valahogy nem sikerül egységbe vonniuk.

Vígjátékoknál egyébként a közönség reagálása sem mellékes mérce, az pedig ritkán nevetett, harsányan talán egyszer sem. Mégis, ennek a mozinak vannak értékei is, amelyek mellett nem szeretnék szó nélkül elsétálni. Valljuk be, a hiedelemmel ellentétben jó és igényes műfaji filmet nehéz készíteni. Nem is sikerült, de legalább láttunk valamit, ami - még ha nyüzsög is a közhelyektől - kicsit más. (Manapság önmagában üdítő élmény, ha egy fiatalokról szóló komédia nem a szüzesség elvesztését boncolgatja kilencven percen keresztül.) Az egyébként unalmas, de dúdolható zenéjű filmben pedig akadt egy-két jelenet, amelyet jól oldottak meg az alkotók, egész élvezhetővé téve azokat, egyszóval látszott: ha akarnak, képesek bánni a filmi eszköztárral. Remélem, a következő alkalommal sikerül kicsit kevésbé utánozniuk a tengerentúlt, és akkor egy ennél kidolgozottabb, épkézlábabb és fantáziadúsabb forgatókönyvet alapul véve akár nézhető film is születhet.

A belga Luc Tuymans a kortárs festészet olyan kvalitású művésze, akire emberöltők múlva talán úgy tekintenek majd, ahogyan ma Vincent van Gogh-ra. Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója fogalmazott így beszélgetésünk alkalmával. A kiállításról, a Műcsarnok további terveiről kérdeztem őt, aki a tárlat hazai kurátora is egyben. A Tuymans képeiből összeálló kiállítás egyébként egyedülálló áttekintést kínál a kortárs festészet eme kiemelkedő alakjának teljes életművéből.

Hogyan született meg a kiállítás ötlete, s miért éppen Tuymans-t választották?

Ő egy régi álom volt számunkra. Eredendően missziónknak tekintjük a kortárs művészet bemutatását, Tuymans festészeti gondolkodása pedig hazánkban is sokakra gyakorol hatást a kilencvenes évek közepétől. A konkrét megvalósulás nagyban Pribilla Ottíliának köszönhető, akinek galériája van Antwerpenben. Lényegében ő a kiállítás ottani kurátora, ketten hoztuk létre a projektet. Olyan vándorkiállításról van szó, amely nálunk jön létre, majd ezután továbbmegy Münchenbe és Varsóba. Büszkeséggel tölt el, hogy ez Tuymans első közép-európai bemutatkozása. Ez különösen azért érdekes, mert a művész gyakran foglalkozik műveiben a történelem személyességével, illetve objektivitásával, a hatalommal, amely kérdések egészen másként merülnek fel itt, Közép-Európában.

 
Ezek szerint politikus festőnek tartja Tuymans-t.

Mindenképp. Annak ellenére, hogy ez a képei láttán gyakran nem egyértelmű. Különösek, s mégis egyszerű témájúak a képei, de mind mögött van egy történet. Ezért nagyon egyedi a művészete.

 
Érdekes motívumbéli hasonlóságokat véltem felfedezni Tuymans egyik képe, valamint egy Cézanne festmény között, egy másik esetben pedig Csontváry Magányos cédrusával.

Nem egyedülálló, amit mond. A mai festészetben a képzőművészeti utalások igen gyakoriak. Nem bántja a művészeket a hasonlóság, s itt nem csupán történelmi, hanem művészettörténeti emlékezés is felmerülhet. Tuymans esetében én nem fedeztem föl, amit mond, de biztos vagyok benne, hogy nem lenne ellenére, ha ezt megemlítené neki is.

 
Milyen stílusban, milyen technikával fest Tuymans?

Olajfestményeket készít. Jellemző rá, hogy ugyanolyan biztonsággal közeledik a kis és nagy méretű képekhez. Ezeknek a mérete a harminc centimétertől az ötméteresig terjedhet.

 
Mekkora költségvetésből, hogyan állt össze a kiállítás?

Először érdemes megemlíteni, hogy egy Tuymans kép értéke átlagosan egymillió euró, ami kortárs szinten csillagászati összegnek számít. Mi pedig több mint hetven képet mutatunk be, melyek majdnem hatvan különböző helyszínről érkeznek. A tulajdonosokat egyenként kellett megkeresni. Ezért igényelt hatalmas odafigyelést, s ezért támasztottak nagyon komoly igényeket a képek kölcsönadói. A három helyszínen bemutatásra kerülő kiállítás 140 millió forintos összköltségvetéséből 45 millió esik Budapestre.

 
Milyen más kortárs kiállításokat terveznek a közeljövőben?

Ez a kiállítás egy jelentős sorozat egyik mérföldköve. Ezt követi majd tavasszal a lipcsei iskola bemutatása, amely szintén a kortárs művészet egyik jelentős sarokpontja, valamint nyárra tervezünk egy nagy magyar áttekintő jellegű tárlatot.

 
Meg merné becsülni a lehetséges látogatószámot?

Ha nagyon pesszimista akarok lenni, akkor is legalább tízezer emberre számítok. Mivel nem csak Budapesten, hanem Bécsben is hirdetünk, remélem, onnan is sikerülhet látogatókat vonzanunk a tárlatra.

 
Tuymans kiállítása február 10-ig látható a Műcsarnokban.

Hollywood nem hazudik többé? 

A filmipar megtért, Hollywood nem hazudik többé? Furcsa, hogy ez a kérdés épp a tavaly bemutatott, bevételi rekorder 300 című film kapcsán fogalmazódott meg bennem. Mire is gondolok? Mindannyian láttuk a Csillagok Háborúját. Láttuk, többé-kevésbé szeretjük is, annak ellenére, hogy nem a mozi történetének legmaradandóbb műalkotásaként kell rá tekinteni. Mégis, ennek a filmnek kapcsán jegyezte meg Báron György, a neves kritikus, hogy a hetvenes évek és új-Hollywood legőszintébb filmje. Mert nem alakoskodik, nem kertel, felvállalja azt, hogy igenis nincs egyéb célja, mint mesét mondani, szórakoztatni, hogy alkotói nem akarnak közhelyes ál-válaszokat megfogalmazni az élet és az emberiség nagy kérdéseire.

Kisebb engedményekkel a 300-ra is vonatkoztatható ugyanez az állítás. Ez a film viszonylag őszintén vállalja azt, ami. Rengeteg közhelyes történeti-dramaturgiai klisét kerül meg azáltal, hogy szinte teljesen háttérbe szorítja a cselekményt (bár így is akadna még ezen a téren is javítanivaló), ellentétben a legtöbb közelmúltban készült, hasonló témájú, történelmi csatákat, hadjáratokat felelevenítő filmmel (Mennyei Királyság, Nagy Sándor, Trója, vagy talán még nyilvánvalóbb példaként a Gladiátor), melyek lényegében pontosan ugyanazt igyekeznek nyújtani, mint a 300, vagyis látványosságot, „cirkuszt a népnek”, csak nem merték ezt ilyen nyíltan felvállalni.

Zack Snyder filmje nem próbálja egy alibi cselekmény és magvas közhelyek kirakata mögé bújva megvalósítani valódi célját, ami nem más, mint bemutatni egy jól megkoreografált gigantikus mészárlást, a „kevés a sok ellen” örökké népszerű küzdelmét egy virtuális vágóhídon. Igénybe véve a számítógépes technika segítségét az atmoszférateremtéshez, és ahhoz, hogy az egyébként esetleg túlzottan naturalisztikus képek emészthetetlenné tegyék a látványt. Persze annyira bátrak még ők sem mertek lenni, hogy teljesen mellőzzék a történetmesélést, a harcosok háta mögött ármánykodó, a spártai hősök asszonyait megrontó áruló karakterét nem hagyhatták ki belőle. Hiszen ez a film valahol a hazaszeretetről is szólna, vagy mi - nekik ott, Amerikában. Mert egyáltalán nem nehéz föllelni a párhuzamot a vének tanácsába befészkelődött áruló, Therón, és az iraki és más országokban folyó harcok befejezését követelő amerikai ellenzék között. Elvégre figyelembe kell venni az otthoni közhangulatot. (Nem véletlen, hogy többször hangzik el a „szabadság” szó, mint egy velősebb elnöki beszédben, és ha a térképre tekintünk, a Perzsa Birodalom hajdani területén ma Iránt találjuk.) Mindenesetre bizonyos szempontból ez az egyetlen gyengébb pontja a filmnek.

Más kérdés, hogy jól van-e ez így. Helyes-e, hogy ma az emberek legkedvesebb szórakozása egy computerjáték-elemekkel tarkított digitális öldöklés, ahol az élet szúró és vágófegyverekkel történő kioltásának legváltozatosabb módozatain ámulhat a mozinéző. Az mindenesetre biztos, hogy lebilincselő, lenyűgöző ez a látvány, a monumentalitás, a képi hatások. Mert igaz, ami igaz, mint mesteremberek, nagyon értik a dolgukat odaát Amerikában. És valószínűleg jogos panaszunk mellé, miszerint a közönség sajnos nem igényel mást, csupán puszta látványosságot, érdemes azért végiggondolni valamit. Tudniillik, hogy ez talán mindig is így volt, csak bizonyos korokban másként nevezték, például cirkusznak, és élő embereket dobáltak a vadállatok elé. Aminél ez a szép, digitális halálorgia még mindig jobb egy fokkal.

Nemi szerepek a médiában

Hétvégén olvastam a hírek között, hogy „nővédő” szervezetek elkeserítőnek tartják a hazai reklámszakma nőkhöz való viszonyulását, hogy az ember nap mint nap belebotlik „szexista reklámokba, amelyekben férfiakat és nőket nem egyenrangú félként mutatják be, és általában sztereotípiákra építve próbálják felkelteni az érdeklődést”.

Tény és való, hogy sok hirdetés foglalkozik a női testtel, vagy tesz kelleténél nagyobb különbséget a két nem jellegei között, s valóban, a sztereotípiákra is nagyban építenek. De ha ennyire védeni akarjuk a nőket, akkor ne csupán a reklámokat vádoljuk meg, hanem a médiát és a művészetet - film, zene, képzőművészet, fotográfia - úgy általában. Hiszen szexista. Lépjen csak fel bárki a fotozz.hu fotós oldalra, és könnyedén észreveheti: az akt kategória képei között tíz százalékra sem tehető a férfiaktok száma.

A sztereotípiákról pedig - bármilyen jóindulattal is közelítünk a témához - be kell vallanunk, hogy sohasem alaptalanok, kialakulásukról általában éppen az tehet, aki ellen irányulnak. Hiszen igaz, ami igaz: a nők többsége valóban elolvad egy giccses kis kézitáskától, csillogó magassarkú csizmától, ékszertől. Épp ahogyan a férfiak jó része egy fényes karosszériától. Ezek nem sztereotípiák, hanem tények - sztereotípia az volna, ha ezt mindenkire vonatkoztatnánk.

Egyébként mindig is kissé szkeptikusan viszonyultam a feminizmus mai „divatjához”. Száz éve nagyon is volt létjogosultsága, mára azonban inkább értelmetlen, mint hasznos ideológiává vált. Úgy gondolom, a feministák ma már nem elsőrorban az „össznői” érdekek aktív képviselői, hanem elitista értelmiségiek szűk csoportja, akik elégedetlenek társadalmi presztízsükkel. De nem a folyamatos „szexista társadalom” vádszöveg mögé kellene bújni, hanem bizonyítani, alkotni, és meggyőződésem, hogy mindenki - legyen bár férfi vagy nő - el fogja ezt ismerni. Másrészt érdekes paradoxon számomra az is, hogy míg számos területen harc folyik a nemi egyenlőség nevében, eközben a legtöbb nő ugyanúgy elvárja, hogy előreengedjük egy ajtóban, vagy fölvegyük a leejtett kulcscsomót, tehát igenis van igényük a nőknek arra, hogy az előnyős - és szerintem teljesen normális - nemi megkülönböztetések helyet kapjanak az életben.

Emellett pedig igenis meg kell barátkozni azzal, hogy vannak tradicionális férfi és női szerepek, és ezek nem véletlenül alakultak így a társadalmi fejlődés során. Az anya, az anyaszerep például rendkívül fontos a gyermek fejlődése szempontjából - meggyőződésem, hogy fontosabb, mint az apáé -, ennek betöltésére pedig egy férfi teljességgel alkalmatlan. Épp ezért alakult úgy a világ, hogy a gyereknevelés és az azzal kapcsolatos tevékenységek – amelyek „háziasszonnyá avanzsálják” a nőt - rájuk maradtak.

Összességében úgy vélem, ez az egész részben túl van lihegve kissé, másrészt nincs is kellően komolyan véve, és a fentebb említett „nővédő” szervezeteknek sem ezekkel a problémákkal kellene foglalkozniuk, mert nem ezek a legégetőbbek. A reklámok által sugallt értékrend ugyan valóban kihat a társadalomra, de a cégvezetők, igazgatók többsége nem abból a társadalmi-demográfiai rétegből kerül ki, akiket ezzel különösebben befolyásolni lehetne. Márpedig a legtöbb hátrány a munkahelyeken éri a nőket, ahol a helytelen beidegződések sokszor két ember egyébként azonos értékű teljesítménye között is különbséget tesznek. Gondolok itt arra, hogy ugyanazért a munkáért egy nő még ma sem kap annyi pénzt, mint egy férfi.

Utószóként még valami (és ezzel visszatérek az elejére, a reklámokhoz): mindezzel szemben ott a másik oldal is: hiszen férfi sztereotípiák is léteznek. Én miért ne érezhetném magam rosszul, amikor a - leginkább a magyar - reklámokból az süt, hogy aki férfi, az sörrel a kezében tesped vagy/és focimeccset néz? Persze ugyanezt láthatjuk bármely amerikai agytekervény-degradáló filmremekben is. És hogy miért? Mert el kell ismerni, a férfiak egy jelentős része sajnos valóban ilyen.