Nemi szerepek a médiában

Hétvégén olvastam a hírek között, hogy „nővédő” szervezetek elkeserítőnek tartják a hazai reklámszakma nőkhöz való viszonyulását, hogy az ember nap mint nap belebotlik „szexista reklámokba, amelyekben férfiakat és nőket nem egyenrangú félként mutatják be, és általában sztereotípiákra építve próbálják felkelteni az érdeklődést”.

Tény és való, hogy sok hirdetés foglalkozik a női testtel, vagy tesz kelleténél nagyobb különbséget a két nem jellegei között, s valóban, a sztereotípiákra is nagyban építenek. De ha ennyire védeni akarjuk a nőket, akkor ne csupán a reklámokat vádoljuk meg, hanem a médiát és a művészetet - film, zene, képzőművészet, fotográfia - úgy általában. Hiszen szexista. Lépjen csak fel bárki a fotozz.hu fotós oldalra, és könnyedén észreveheti: az akt kategória képei között tíz százalékra sem tehető a férfiaktok száma.

A sztereotípiákról pedig - bármilyen jóindulattal is közelítünk a témához - be kell vallanunk, hogy sohasem alaptalanok, kialakulásukról általában éppen az tehet, aki ellen irányulnak. Hiszen igaz, ami igaz: a nők többsége valóban elolvad egy giccses kis kézitáskától, csillogó magassarkú csizmától, ékszertől. Épp ahogyan a férfiak jó része egy fényes karosszériától. Ezek nem sztereotípiák, hanem tények - sztereotípia az volna, ha ezt mindenkire vonatkoztatnánk.

Egyébként mindig is kissé szkeptikusan viszonyultam a feminizmus mai „divatjához”. Száz éve nagyon is volt létjogosultsága, mára azonban inkább értelmetlen, mint hasznos ideológiává vált. Úgy gondolom, a feministák ma már nem elsőrorban az „össznői” érdekek aktív képviselői, hanem elitista értelmiségiek szűk csoportja, akik elégedetlenek társadalmi presztízsükkel. De nem a folyamatos „szexista társadalom” vádszöveg mögé kellene bújni, hanem bizonyítani, alkotni, és meggyőződésem, hogy mindenki - legyen bár férfi vagy nő - el fogja ezt ismerni. Másrészt érdekes paradoxon számomra az is, hogy míg számos területen harc folyik a nemi egyenlőség nevében, eközben a legtöbb nő ugyanúgy elvárja, hogy előreengedjük egy ajtóban, vagy fölvegyük a leejtett kulcscsomót, tehát igenis van igényük a nőknek arra, hogy az előnyős - és szerintem teljesen normális - nemi megkülönböztetések helyet kapjanak az életben.

Emellett pedig igenis meg kell barátkozni azzal, hogy vannak tradicionális férfi és női szerepek, és ezek nem véletlenül alakultak így a társadalmi fejlődés során. Az anya, az anyaszerep például rendkívül fontos a gyermek fejlődése szempontjából - meggyőződésem, hogy fontosabb, mint az apáé -, ennek betöltésére pedig egy férfi teljességgel alkalmatlan. Épp ezért alakult úgy a világ, hogy a gyereknevelés és az azzal kapcsolatos tevékenységek – amelyek „háziasszonnyá avanzsálják” a nőt - rájuk maradtak.

Összességében úgy vélem, ez az egész részben túl van lihegve kissé, másrészt nincs is kellően komolyan véve, és a fentebb említett „nővédő” szervezeteknek sem ezekkel a problémákkal kellene foglalkozniuk, mert nem ezek a legégetőbbek. A reklámok által sugallt értékrend ugyan valóban kihat a társadalomra, de a cégvezetők, igazgatók többsége nem abból a társadalmi-demográfiai rétegből kerül ki, akiket ezzel különösebben befolyásolni lehetne. Márpedig a legtöbb hátrány a munkahelyeken éri a nőket, ahol a helytelen beidegződések sokszor két ember egyébként azonos értékű teljesítménye között is különbséget tesznek. Gondolok itt arra, hogy ugyanazért a munkáért egy nő még ma sem kap annyi pénzt, mint egy férfi.

Utószóként még valami (és ezzel visszatérek az elejére, a reklámokhoz): mindezzel szemben ott a másik oldal is: hiszen férfi sztereotípiák is léteznek. Én miért ne érezhetném magam rosszul, amikor a - leginkább a magyar - reklámokból az süt, hogy aki férfi, az sörrel a kezében tesped vagy/és focimeccset néz? Persze ugyanezt láthatjuk bármely amerikai agytekervény-degradáló filmremekben is. És hogy miért? Mert el kell ismerni, a férfiak egy jelentős része sajnos valóban ilyen.