Varázstarisznya

Kampánycsend-sértéseim

Röviden felvázolom, milyen személyes indíttatás vezérel, amikor ma délután, a vidám márciusi napsütésben elsétálok majd a számomra kijelölt szavazóhelyre és leadom voksomat, és miért is ikszelek be mindenképp egy bizonyos kicsi karikát. Egy korábbi cikkben jeleztem már, hogy a gazdaságpolitikai szaktudásom erősen csiszolásra szorul, ezért most sem elsősorban erről az oldaláról közelítem meg a kérdést.

Nyilvánvaló, hogy a fennálló rendszer a jelenlegi formájában nem működőképes (itt elsősorban a felsőoktatásra gondolok, hiszen az egész írásom fő témája is ez). Nálunk ugyanis későbbi munkakörüket tekintve kávéfőzést, fénymásolást, illetve számítógépes adatrögzítést végző emberek kapnak felsőfokú képesítést, ami egyénenként akár több millió forintba kerül az államnak, a megszerzett „tudásra” pedig soha nem lesz szükségük. Eközben egy viszonylag magas munkanélküliséggel küzdő országban hiányszakmák sorát említhetjük.

Igen, ez valóban tarthatatlan állapot. A cél az kell legyen, hogy kevesebb „alibihallgatót” képezzenek elsősorban a kommunikációs, közgazdasági és főiskolai bölcsész szakokon. Diplomát ne csupán azért szerezzen valaki, „mert presztízs”, vagy „jól hangzik”. (Mint ahogy egy nemzetközi közgazdaságtan szakon végzett lány iwiw-en munkakörként a „kávét főzök és űrlapokat töltögetek” tevékenységeket jelölte meg.) Személy szerint a keretszámok radikális csökkentésében látom a megoldást, ennek köszönhetően talán még a diplomák gyatra presztízse is emelkedne. Ezt elfogadható intézkedésnek tekinteném, azt viszont nem, hogy egy németországihoz közelítő mértékű tandíjat vezessenek be (ahol az átlagkereset nyolcszázezer forintnak, a tandíj százharmincötezer forintnak felel meg - bár ott félévenként).

Legfőképpen nem úgy, hogy sajnos nap mint nap pontosan látom - jelen pillanatban is a felsőoktatásban tanulok -, kiknek a zsebébe vándorolnak majd a középosztály tandíjából visszaforgatott ösztöndíj-összegek. A felsőosztály csemetéinek, kissé túlozva azok fiainak a zsebébe, akik ezeket a törvényeket megalkották. Ugyanis - bár demagógul hangzik, nagyobbrészt sajnos igaz - a legvagyonosabb réteg jelentős százaléka nem ritkán maximálishoz közelítő szociális ösztöndíjösszegeket tehet zsebre kicsiny hazánk egyetemein, főiskoláin.

De valójában még most sem jutottam el a legfőbb indokokhoz, amelyek a szavazás mellett számomra szólnak. Hiszen a kérdéses összegek, melyekről ma döntünk, valójában a többség számára megfizethetők, ez igaz. Viszont vezetőink egyre jobban elfeledkeznek arról, hogy ennek az országnak van egy társadalma, amelyet egyének alkotnak, akik egyfajta értékrenddel is bírnak, viszonyulnak valamiképp a világhoz. Ha kicsit okoskodni akarok, azt mondom: hazánk esetében alapvetően európai, azon belül is kelet-európai társadalomról beszélhetünk, amely a kutatások alapján szociálisan érzékeny, és elfogadja az ezzel járó kompromisszumokat. („Posztkommunista”, említhetnénk eme jelzőt is, de valójában nem kell annak lennie, hogy másként gondolkodjék az alapvető emberi jogokról és értékekről. Jó példa erre Anglia, ahol a kutatások jelezték, hogy a lakosság nem tekint és nem szeretne úgy tekinteni - például - az egészségügyre, mint a piac fennhatósága alá tartozó szektorra. Igenis közjószágnak tartják, és állami kézben vélik helyesnek a működését. Hozzátenném: a történelem egyik legrégebbi kapitalista országáról beszélünk.)

Visszatérve Magyarországhoz: ennek a társadalomnak talán az esélyegyenlőség az egyik, ha nem a legfontosabb eszménye. Sokkal erőteljesebben, mint a magántulajdon mindenhatósága és egyéb neoliberális elvek, melyek viszont az amerikai értékrend gerincét alkotják. (Amint látjuk, ez utóbbi inkább mutat hasonlóságokat a jelenlegi magyar kormány vezetőinek gondolkodásával.)

És most következik mondandóm lényege. Azért megyek el szavazni, mert úgy látom, ezen kívül nincs egyéb mód arra, hogy ez a sokat emlegetett társadalom - nép, lakosság, közvélemény, vagy nevezzük, aminek akarjuk - kifejezze nem egyszerűen egy kérdésről alkotott a véleményét, hanem egyáltalán, politikailag nem figyelmen kívül hagyható mivoltát, jelenlétét is az ország vezetése felé. Jelezvén ezzel, hogy tarthatatlan kormányzás, ha így hoznak meg intézkedéseket, ha mindenfajta párbeszéd, kérdezés és kommunikáció - valamint átmenet - nélkül kezdenek sulykolni egy általuk szükségesnek vélt hozzáállást, miközben az itt élő emberek véleményét, akaratát, értékrendjét figyelembe sem veszik. Tudom, kell a pénz a kasszába, de ez korántsem csak gazdasági kérdés.

A politika - és nem csak a kormányoldal, sőt - állandóan tanítani, diktálni akar, meghatározni a gondolkodásmódot, a követendő értékrendet. Erre maga Orbán Viktor a példa, aki „országértékelő” beszédének idején kijelentette, hogy a magyar emberek új vezetőt akarnak, hogy végre más személyek irányítsák őket. Ez nem feltétlenül igaz. Egy felnőtt társadalmat nem biztos, hogy irányítani, talán inkább képviselni kellene. Képviselni, és ha olyan cselekvés válik szükségessé, amelyet ez a társadalom nehezen fogad, akkor azt a lehető legnagyobb körültekintéssel előkészíteni, a kommunikációs csatornák segítségével legalábbis valamelyest elfogadtatni, s csak egy bizonyos fokozatosságot megtartva bevezetni.

(Itt már lassan tudatosul bennem, hogy jelen pillanatban épp durván kampánycsendet sértek. Valójában az eddigi hat magyar kormányzat sem egyszer, nem is kétszer sértette és sérti meg máig, nem csupán az én érdekeimet, de az alkotmányt és a törvényeket egyaránt. Én minimális embert sem mozgósítok, aki szavaz, nem szavaz, mire szavaz, rajtam szerintem egy sem múlik.)

Egyébként nem hiszem, hogy egyáltalán a részvétel elegendő lesz ahhoz, hogy érvényes legyen a referendum. Nem igazán jöttünk még rá, hogy a népszavazás egy számos fejlett demokráciában elterjedt módszer a véleménynyilvánítására. Egyelőre tehát - attól tartok, hogy eztán még sokáig - szorgalmas, engedelmes nyáj vagyunk, akit bárki, bármire utasíthat.

Csak ne legyen koppanás a vége azok számára, akik most lelkesen vagy idegből sorban vésik cédulájukra a nemeket, és ne kelljen később rádöbbenniük - amikor majd a mostani csekély összegek megkétszereződnek-háromszorozódnak, vagy épp a nyugdíjrendszer első pillérének léte kérdőjeleződik meg kormányoldalról - hogy talán nem, talán mégsem normális, hogy egy igen egyenlőtlen vagyoni helyzetű országban a csóró által fizetett számos díj, adó és hozzájárulás mértéke megegyezzen - sőt, a kiskapuk révén akár felül is múlja -, a legjobb anyagi helyzetben lévőkével.

Hátha nem. Csak remélni tudom, hogy a mindenkori vezetésben lesz annyi értelem, hogy nem akarja majd az amerikai sablont teljesen ráhúzni egy európai, egészen más értékvilágot képviselő társadalomra. Legfőképp úgy, hogy - legalábbis ha kicsit kevésbé csövön keresztül nézzük - odaát sem minden arany, ami fénylik.