Varázstarisznya

Introvertált kórboncnok

Gigor Attila filmje nem véletlenül keltett feltűnést a magyar filmkedvelők és a szakma körében egyaránt. Talán az a megfogalmazás közelíti legjobban a lényeget, hogy olyasmit alkotott, amire itthon nem nagyon akadt eddig példa.

Emészthető, élvezetes közönségfilmet forgatni, amely sikeres a nézők körében - ráadásul úgy megvalósítani ezt, hogy ne távozzunk kevesebb agysejttel, mint ahánnyal beültünk a moziba - valljuk be, keveseknek sikerül mostanság Magyarországon.

Kellett ehhez egy tehetséges, fiatal rendező, aki egy személyben kiváló forgatókönyvíró is, némi személyes élményanyag, egy-két eredeti ötlet, s készen állott a mű... Mintha ilyen egyszerű volna - merthogy egy filmhez ennél sokkalta több kell, s itt szerencsére ez a „több” sem hiányzott. A kiváló karakterek például, remek színészek megformálásában. Különösképp a főszereplő Malkáv figuráját emelném ki, de Küklopsz is bizonyára emlékezetes marad sokunk számára.

Egyedül a képzelet- és álomjelenetek száma és hangsúlya volt enyhén zavaró, itt a kevesebb talán több lett volna. A megoldáshoz vezető, krimikben általában egy adott ponton mindig bekövetkező „tényállás-összegzési” jelenet megvalósítása azonban ismét dicsérendően fantáziadús.

A nyomozó azért egyébiránt nem korszakalkotó film, nem egy Coen opusz, kerüljük el a túlzásokat is. A nyomozó egy igen jó mozi, élvezetes cselekménnyel rendelkező közönségfilm, amelybe bele lehet látni persze ezt-azt, de túlmagyarázni sem szabad. Le kell ülni, nevetni kell, meg izgulni, kacagni a kis fricskákon, amik a mai magyar kultúrafogyasztást célozzák, aztán örülni, hogy na végre, ilyen is van, végre itt a bizonyosság, hogy születhet jó zsánerfilm „édentől keletre” is.