Varázstarisznya

Nosferatu, az éjszaka fantomja

Nem könnyű vállalkozás olyan történetet vászonra vinni, amely számos néző előtt ismert, ráadásul egyik korábbi feldolgozása az egyetemes filmtörténet meghatározó részévé vált. Werner Herzognak azonban sikerült megbirkóznia a feladattal, emlékezetes, maradandó filmet készített Murnau nyomdokain. Műve egyben tisztelgés is a nagy előd előtt.

Alkotása, akárcsak a Murnau féle, hasonló című mű, Drakula jól ismert történetét beszéli el. A hírhedt gróf elhatározza, hogy elhagyván Erdélyt, Európa népesebb tájain csillapítja egyre növekvő vérszomját. Ő ugyanis vámpír, aki az éj leple alatt követi el rémtetteit. Egy ingatlankereskedő főhősünket, Jonathant küldi Erdélybe, hogy szerződést kössön a gróffal egy üresen álló wismari ház eladásáról. A vámpír Jonathan ottléte alatt szemet vet annak gyönyörű feleségére, Lucy-ra, ezután indul meg közöttük a nő lelkéért folyó kétségbeesett hajsza.

A rendező a legközvetlenebb módon, a képek nyelvén beszél hozzánk, gyakran igen különleges, igen kifejező beállításokat, megvilágításokat alkalmazva. Többször folyamodik a német expresszionizmus vívmányaként elismert fény-árnyék hatásokhoz, és erős kontrasztokkal, világos és sötét szembeállításával, a falakra vetülő hatalmas árnyképeket felhasználva von különlegesen egyedi atmoszférát filmje köré. Operatőrével, Jörg Schmidt-Reitweinnel szinte festenek a kamerával, az említett fényhatások mellett annyira szép és elegáns színvilágú, ízléses jeleneteket vettek fel, hogy az néhol a mesék képi világát idézi. Felmerül a kérdés, vajon ez a nyilvánvalóan tudatos és látványosan szép képi világ bír-e valamilyen értelmező funkcióval is, nem csak öncélú dekoráció?

Abban mindenképpen szerepet kap, hogy a rendezőnek sikerüljön megteremteni azt a nagyon jellegzetes, ódon hatást, amely segít minket, hogy valóban a film cselekményének időszakába, a tizennyolcadik századi Európában képzeljük magunkat. Valamint képesek legyünk elvonatkoztatni, hiszen a történet típusa eleve feltételezi, hogy a néző egy ősi, mitikus, babonákkal és csodás lényekkel teli korral azonosuljon, ebben siet segítségére a rendező és operatőre, amikor megteremtik ezt a festői képi világot. Ennek ellenére néhol így is kissé soknak, túlontúl barokkosnak véljük a látványt, talán nem mindenhol sikerült a mű szerves részévé válnia.

Herzog ritkán alkalmazza a zene érzelem és hangulatfokozó, illetve képértelmező funkcióját. A zene többnyire csak aláfest, néhol pedig inkább ellenpontozásként hat, komor jelenetek alatt is friss, vidám dallamokat hallunk (gondoljunk a haláltánc motívumra, a pestis sújtotta Wismar főterén játszódó groteszk jelenetre). A filmben kizárólag klasszikus művek szólalnak meg, ez is hozzájárul a már sokat emlegetett ódonság fokozásához.

Önkéntelenül felmerül a nézőben, ha egyszer rémtörténetet lát, mégis mire ez az esztétikum, ezek a gyönyörű képek, hangok? Hiszen elejétől a végéig mintha finom fátyolon keresztül tekintenénk a vászonra, olyan légies, harmonikus a látvány, és olyan finomak, törékenyek maguk a szereplők is. Érdemes belegondolni, szinte egy csepp vért sem látunk a filmben, talán egyetlen pillanatot leszámítva, amikor Jonathan megvágja az ujját. Rengeteg vámpír és egyéb rémfilmet forgattak azóta, de a filmipar sajnos legtöbb esetben nem is tett kísérletet egyébre, mint olcsó, látványos és véres attrakcióval minél szélesebb közönséget kiszolgálni. Ebből a szempontból is kiemelkedik Herzog alkotása. Ő nem akar sikolyokat fakasztani, nem akar undort kelteni, csupán egy történetet, egy ősi legendát, mesét elmondani, méghozzá a filmművészet nyelvén fogalmazva azt meg.

Maga Drakula gróf is inkább félszeg, szorongó jellemnek tűnik, mint félelmetes, vérengző szörnynek. Klaus Kinski sápadt, falfehér arca, beesett szemei az elálló fülekkel rémisztő helyett inkább komikus hatást és szánalmat keltenek. Nem vérszomjas fenevadat képzelünk mögé, hanem egy életkedvét vesztett, megkeseredett teremtményt, aki nem élvezetből, sokkal inkább helyzetének foglyaként, kényszerű beletörődésből cselekszik, hiszen számára a vér nélkülözhetetlen az élethez. De éppen ezért nem is tudunk azonosulni vele, nem csupán mert gyilkos, és halál kíséri az útján, hanem mert a film során többször hallunk keserű monológokat tőle, kifakadást arról, hogy mennyire belefáradt már az öröklét unalmas és elkeserítő körforgásába - ám tudatosan mégis menekül az elmúlása elől.

Több ő egyszerű mondabéli rémalaknál. Metaforikus figura, a sötétség követe, az örök romlás, megtestesült gonosz, az emberiség történetében bekövetkezett katasztrófák kiváltója. Kiválóan érzékelteti ezt a szellemhajó, rajta örökös társaként a halál, a dögvész, amely elkíséri őt, bárhová tart. És itt már nehéz volna nem felidézni magunkban Camus Pestisét. Amint a dögvész ott sem egyszerű betegség, hanem az emberiség mételye, a háborúk, a nácizmus, a zsarnokság megtestesítője, filmünk Wismarjában is kissé Oranra ismerünk rá. Az egyik leghátborzongatóbb jelenetben a város főterén összegyűltek haláltáncát látjuk, utalásként a középkor ismert fametszeteire, ahol a víg asszonyokat, papokat és lovagokat táncban rángatja magával a halál.

Mikor a vámpír már a városba érkezett, minden vágya, hogy övé legyen Lucy, az ő gyönyörű nyaka, teste, de leginkább a lelkét szeretné magáénak tudni. Emlékezetes első találkozásuk. A nő fésülködik, arcát csak tükörképként látjuk. Majd hosszú, görcsös karmok árnyéka vetül az ajtóra, amit továbbra is a tükörben látunk, egy időben Lucy halálra rémült tekintetével. Majd nyílik az ajtó, a gonosznak csak a növekvő árnyéka látszik, ő maga nem, hiszen a vámpíroknak nincs tükörképük. Végül a karmok is feltűnnek a képen. Egyszerűségében kifejező és hátborzongató megoldás, jelzi a lény természetfeletti erejét, a hatalmat, mely előtt szinte nincs akadály. Szinte. Mert ez a végtelenül gonosz erő is fejet kell hogy hajtson egy önzetlen, odaadó szeretettel teli nő előtt. Nosferatu meg is teszi ezt és kitárulkozik, vallomást tesz a szeretet iránti vágyáról, és sóvárogva kéri a nőt, hogy adja neki magát.

A sugallat szerint a tisztaság lehet csak képes legyőzni a gonoszt. A film végén Lucy krisztusi önfeláldozást vállal, hogy megmentse szerelmét és a várost a rémtől. Átadja magát a vámpírnak, hogy az elfeledkezvén a reggeli kakasszóról, halálát lelje a fényben. Sikerül elpusztítani őt, ám már késő. Jonathan immár örökké a sötétség foglya marad, vámpírrá változott. Nincs tehát megoldás, elmaradt a boldog befejezés. Lucy vélhetően belehal az éjszakába, Jonathan ellovagol a horizont felé egy pokolbéli tájon, talán azon az úton, amit mestere kezdett meg. Nosferatu tehát halott, de ahogyan a nem múló pestist hozta magával, úgy hintette el a vérszívók nemzedékének magját a világban.