Varázstarisznya

Nem hazugság, csak egy kis félrevezetés

Ismét egy jól bevett médiafogással találkoztam a hétvége hírei között. Így szólt a cím: Zé Roberto a Schalkéban folytatja. Erre persze minden európai focirajongó felkapja a fejét: hiszen a hír szerint az egyik legerősebb európai klubcsapat egyik legjobb (brazil válogatott) játékosa átigazol a nagy vetélytárshoz.

A harmadik bekezdésben aztán közlik azért, hogy ez a Zé Roberto nem az a Zé Roberto, akire mindenki automatice gondolna. Az emberek ekkorra azonban már ráklikkeltek, elolvasták, nőtt a látogatószám, a bannerpénz. Ez erről szól, ez a lényeg. Ám lehet másképp is, példa erre az Origo, amely sokkal kevésbé félrevezető címet adott ugyanennek a hírnek: Újabb Zé Roberto igazolhat a Bundesligába. Sokkal informatívabb, nem is nagyságrendekkel kisebb érdeklődést keltő cím, a focirajongók nagy eséllyel elolvassák ezt is.

Persze ez még egyáltalán nem jelentékenyen durva fogás. Nyáron, a Szabolcs Online-nál is megcsináltuk, ott ilyen címen került ki egy hír: Klicsko Nyíregyházán játszik. Aztán persze csak egy sakkozóról volt szó, de ettől függetlenül a délelőtt legolvasottabb híre lett.

Amit összességében sugallni szeretnék: ez a hétvégi eset csupán apróság, általában négy szem és hat fül is kevés lenne, hogy az ember eligazodjon a média világában, választani tudjon valóság és manipuláció, hír és álhír, fontos és jelentéktelen információk között - hiszen a meg nem álló, mindent elsöprő versenykényszer elkerülhetetlenül etikai megalkuvásra kényszeríti az abban résztvevő szereplőket.

KRITIKA: Felébredt az alvó rendező? -

Kasszandra álma

(Vigyázz: az írás némely pontja értelemszerűen a film cselekményéből is említ részleteket)

    Idővel önkéntelenül felmerül bennünk, hogy Woody Allennek nem kellene minden évben új filmet készítenie. Még abban a témakörben sem, amelyben valaha utánozhatatlant alkotott. Korántsem azért, mert a filmjei rosszak, sőt, többségük szórakoztató és üdítő, legfőképp az átlaghoz képest, de őt megalázó volna az átlaghoz mérni, márpedig új, sorozatos önismétlései gyakran meg sem közelítik azt, ami miatt zseninek tekintjük őt.

Pályája során többnyire ugyanazt az ételt tálalta elénk változó köretekkel, változó korban, és ez nem kevésbé igaz két legjobb - nem csak életművén belül klasszikus - filmje esetében sem, hiszen valahol az Annie Hall (1977) és a Manhattan (1979) is egyazon a történet egyazon emberekről. De mégis egyediek, valahogy észrevétlenül beleszivárognak az elménkbe, beleírják egy nem létező emlék nyomát a kor Manhattanjéről, egybefonódnak egy régi kapcsolat alig létező, megfakult képével - egyszerűen maradandók. Amit és ahogyan kifejeznek, már-már megérdemli azt az elcsépelt és veszélyes jelzőt, hogy örökérvényű. Ezzel viszont olyan mércét állított fel magának a hetvenes években, amelyet nemcsak megütni, de megközelíteni sem egyszerű. Persze bizonyította már, hogy erre is képes, lásd a Hannah és nővéreit (1986), vagy az Agyament Harry-t (1997), de filmjeinek többsége az életmű korábbi darabjaihoz képest kevéssé jelentős alkotás (különösen, ha a kilencvenes évekre tekintünk).

Mostanában pedig úgy tűnik, kezd elszakadni az etalonnak számító neurotikus manhattani értelmiségi témáktól, és drámákat, krimiket, bűn és bűnhődés tárgyú történeteket forgat. Sokan a Match Pointot (2005) tartják ebből a szempontból fordulópontnak. Legújabb filmje, a Kasszandra álma is teljességgel különbözik a régebbi daraboktól, így vélhetően többekben fog hiányérzetet, ellenkezést kiváltani, hiszen ha valaki úgy ül a moziba, hogy a megszokott Woody-t várja, mindenképp csalódnia kell majd.

Tény, hogy a film nem illik bele abba a sorba, melyet olyan alkotások fémjeleznek, mint a Manhattan, az Annie Hall, vagy épp az Agyament Harry. De korántsem biztos, hogy ezt negatívumként kell felfognunk. Butaság volna mindig ugyanazt várni tőle, hiszen a megszokott mesét nem egyszer elmondta már, az utóbbi egy-másfél évtizedben ráadásul - amint fentebb említettem - általában alacsonyabb színvonalon, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Persze az igényes kivitelezést akkor is megkövetelhetjük, amikor más témához nyúl.

Tehát igyekezzünk kissé elvonatkoztatatni az életműtől, a sokak szerint lefelé ívelő rendezői pályától. A Kasszandra álma mindenképp több egy szimpla, modern bűn és bűnhődés feldolgozásnál. Története egyszerűségében hiteles és megrázó. Egy testvérpár a főszereplői, akikről nem állítható, hogy egészen a perifériára szorultak volna, ám a húsosfazék közelébe is hiába vágyakoznak, messze állnak a nyomortól, mégis kitörni igyekeznek az őket körülvevő kisszerűségből. Ezután jön a „visszautasíthatatlan ajánlat”, ők pedig a lehetetlen helyzettel szemben menthetetlenül alulmaradnak.

Lényegében a bűn és bűnhődés motívum meghatározója a filmnek, melynek sugallata, tanulsága valahol igazán mély és tragikus, mégis, amit mond, sokaktól, sokféleképp halhattuk már. A komolyságot valamelyest tompítja, hogy Allen itt-ott belecsöppenti jellegzetes, csak rá jellemző poénjait, de talán épp azokon a pontokon, melyek elveszik a rozsdás, kegyetlen élt a történettől, hisz ezek az időnként felbukkanó kis viccek nem illenek össze annak tragikus hangvételével, inkább akadályozzák egy testté forrását.

A hibák közül kiemelendő, hogy a könyv nem áll össze egészen, találunk logikai bukkanókat benne, ami egy ilyen – valamelyest mindenképp realizmusra törekvő - film esetében zavaró. Éppen ezért kontrasztos a valószerűtlen, már-már meseszerű és a valóságos, realista részletek aránya, ami nem válik külön, túlzottan egybemosódik a film láttán, itt-ott egy kis erőltetettséget ültetve a történetbe. Bár ezek nem túl jelentősek, talán érlelni lehetetett volna még a sztorin. (Például nem igazán értjük, miért vacsorázik jókedélyűen az alkalmazott a gyűlölt főnökkel, és azt is nehezen hisszük el, hogy ilyen esetben valakit ne lehessen pénzzel jobb belátásra késztetni. Azt sem könnyű elképzelni, hogy minden kis angliai autószerelő-műhelyben sorakoznak a Jaguárok, amikkel az alkalmazottak kedvükre száguldozhatnak.)

A karaktereket tekintve bizonyos jellemek és vonások egészen hitelesre sikerültek. Adott egy testvérpár, akik mindketten játékosok: egyikük a pókerasztal mellett, másikuk a vonzó női tekintetek útvesztőjében. Az idősebb fivért, Terry-t alakító Colin Farrel kiválóan játssza az egyszerű, nem túl okos, de lelkiismeretes melósfiú szerepét. Mozdulatai, gesztusai és mimikája nagyon összetett belső vívódást jelenítenek meg kifogástalan hitelességgel. Tanács- és kilátástalanság, kétségbeesés, elkeseredett tehetetlenség kelnek szomorú érzelmi kifejezéstáncra az arcán. (Kis kitérőként megjegyzem még, hogy a pókerről szóló rész őszintén és tanulságosan mutatja a be a játékszenvedély tüneteit és következményeit.)

A másik testvért, Ian-t megszemélyesítő Ewan McGregor most sem tépi szét a vásznat alakításával, de azért hozza a kötelezőt. Karaktere ennek ellenére sokkal kevéssé árnyalt, mint Farrel-é.

A nők közül az egyik érzelmesen butácska, pillanatnyi boldogságához az imádott férfin kívül elegendő lehet egy giccses kis táska. Alakja ezzel együtt hiteles. Angela, a színésznő (Hayley Atwell) pedig jéglelkűen szabad és okosan, tiszta fejjel szagolja ki a pénzt. Számára teste, de akár a lelke átadása is egyszerű szerepként jelenik meg. A végső tragédiát majd tovább fokozza, hogy addigra már benne is kialakul valami érzelemre utaló bizsergés Ian iránt.

A cselekménybe fordulatot hozó Howard bácsi (Tom Wilkinson) alakja túlzottan meseszerű, a szülők mindenképp sztereotipikusak kissé, de szerepüknél fogva nincs akkora fajsúlyuk, ami ezt túlzottan zavaróvá tenné.

Filmjében Allen a fiúkat befolyásolhatónak és határozatlannak festi le, de egyben a megbánás feloldozó kenetét sem sajnálja tőlük. A bűn bűnhődést von maga után, ha a törvény nem, hát a lélek vesz elégtételt a tettekért. Bár mintha hallottuk volna már, mégsem tűnik iskolás tanulságnak, a film utolsó jelenete pedig egyszerűségében emlékezetes és sokatmondó - még ha nem is éri el a példakép Bergman magasságait.

Külön kiemelném az operatőri munkát, amely finom és természetes; szinte alig észrevehető, hogy a valóság nem fékezetlenül tódul a vászonra, hanem emberi elme irányítása folytán. A kamera mögött Zsigmond Vilmos áll.

Bár a rendező kezét a szokottnál ritkábban fedezzük fel, összességében és nem is egészen fenntartások nélkül, de Woody Allen filmje jó. Önmagában - viszonyítás nélkül, ami viszont lehetetlen - mindenképp megállja a helyét, nem tökéletes, de korántsem félresikerült. Érdekes a sztori, amit ugyan jobban is kimunkálhattak volna, ám hogy valami egyedit készített, tagadhatatlan. Hogy ez mennyire az övé, mennyire fakad belőle, és mennyiben jelez komoly és érdemleges stílusváltást életművében, egyelőre nem könnyű megválaszolni.

Zöldhasú a zöld-fehéreknek

Jól ismert közhely, hogy a Ferencvárost vagy nagyon szeretni, vagy nagyon utálni lehet - magyar focibarát köztes állapotban ritkán leledzik. Én magam erőteljesen a nem kedvelők táborához tartoztam, amíg érdeklődésem el nem veszett - elsősorban - a magyar foci iránt.

Az ok egyszerű: általában irritál, s így valamelyest taszít is, ha valaminek a népszerűsége túl egyöntetű, legyen szó termékről, személyről vagy épp sportegyesületről, csapatról. Ez a hév viszont már elszállt egy jó ideje, lelkes szurkolóból félig aktív szemlélővé lettem, ilyen hozzáállással fogadtam az FTC másodosztályba sorolását is, nem sírtam érte, de nem is jártam örömtáncot.

Ma már azonban másként látom a helyzetet. Erre az országra két tulajdonság mindenképp jellemző. Az egyik, hogy a hajdani dicsőség elmúltába nehezen törődünk bele, így van ez a focit illetően is. Kicsit fakó, kicsit savanyú, de a mi focink, sokan szurkolnak, lelkesednek érte, szeretik. A másik jellemző tulajdonság, hogy az optimizmusunk és hangulatmutatónk ritkán kapkodja a felhők bolyhait.

A Ferencváros pedig az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb szurkolótáborral rendelkezik hazánkban. Miért is ne hinnénk, hogy ennek a több tíz, sőt talán százezer embernek akár jobb is lehet a közérzete, vidámabbak a hétköznapjai, ha egy értelmesen menedzselt, első osztályú csapatért szoríthat hétvégenként. Szentimentálisan hangzik, de van benne igazság.

Ez talán még a - mostanság inkább csak potenciális - huliganizmus intenzitásán is csökkenthetne, hiszen sikeres csapat háza táján kevesebb az agresszió. A Fradi esetében pedig, a már említett nagyszámú és rendkívül elkötelezett szurkolótábor miatt különösen fontos annak visszaszorítása. Indulat egyébként a két fő rivális (UTE-FTC) között jóval több feszül a kelleténél, és tegyük hozzá, ezt figyelembe véve egyáltalán nem tűnik légből kapott feltételezésnek, hogy a Kisteleki féle vezetés akár valóban készakarva igyekszik keresztbe tenni a Fradinak. Elmondható tehát, hogy nem csak a Fradi szurkolók, de összességében a magyar futball is veszít a jelenlegi állapotból kifolyólag.

Mindezeket figyelembe véve jómagam nagyon pozitívan fogadtam a hírt, hogy Kevin McCabe, a Sheffield United-et is birtokló üzletember cége nyert az FTC üllői úti ingatlanjának értékesítésére kiírt pályázaton. Az úr ugyanis sokat ígér, kijelentette, hogy sikeres pályázat esetén több tízmillió eurót is hajlandó befektetni a klubba. Ehhez persze a következő lépcsőfokon is át kell „esnie”.)

Lássuk be: nincs sok ráció abban, hogy ilyen vagy olyan személyes vagy „sport-ideológiai” ellentétek folytán az ország legnépszerűbb, legnézettebb, s egyik legpatinásabb klubja tovább vergődjön a másodosztályban. Akkor már inkább jöjjön fel, vívjon meg a többiekkel - befektetések segítségével, vagy anélkül -, akár múlja fölül azokat, mert ennél az is jobb. És ha a Fradinak a support „túl nagy” lenne, és esetleg kiemelné a csapatot a mezőnyből, akkor mi történt? Semmi. Legalább sansz nyílna arra, hogy legyen végre egy normális magyar csapat, ami eséllyel léphet a nemzetközi porondra. Persze erről ugyanígy vélekednék akkor is, ha jövő héten egy másik komoly befektető jelentkezne az Újpestnél vagy az MTK-nál. Minél több, annál jobb. Igaz, erről egyelőre beszélni is felesleges. Minden nagyban a jövő zenéje.

VV Anikó mellműtétének titkai

A fenti szavakat jó néhány hete, vonaton utazva pillantottam meg, egy utastársam kezében rikító Blikk oldalcímeként. Hogy mi az érdekes benne? Hiszen a fogalmazásmód szimplán lényegre törő, a tartalom eleve magában hordozza a figyelemfelkeltést. Ám ez az egy sor, ha kissé szemügyre vesszük, bőségesen túlmutat önmagán, esszenciája, jelképe lehetne jelenünk intellektuális sivatagának, értékrendszerünk káoszszerű összeomlásának, az ország lassacskán nyilvánvalóvá váló társadalmi mértékű agyhalálának.

Magyarország legolvasottabb napilapja a Blikk, de sorban tülekednek mögötte méltó versenytársai, a Színes Mai Lap, a Bors és sokan mások; s e megannyi igénytelen kacsa-lexikon között alig talál helyet magának a Népszabadság, Népszava, a Magyar Hírlap, vagy épp - bár szívem szerint a fentebb említettek közé sorolnám és korhatárral is ellátnám - a Magyar Nemzet.

Hogy mi a gond ezzel a típusú sajtóval, közvéleménnyel, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni? Nem önmagában az, hogy olvassák, hanem hogy többnyire csupán ezt és semmi mást, sőt, félelmetesen sokan tájékozódási eszközként is tekintenek egyben rá. Mert hiszen szórakoztatásnak - bár új tartalommal töltve meg az igénytelenség fogalmát - még elviselhető lenne, ám hírértékűnek, információhordozónak semmiképp sem szabadna tekinteni.

A bulvárlapok alapvető jellegzetességei ugyanis: a valóságtartam mellékes - a hírérték már egyenesen káros -, a lényeg a szenzáció és indiszkréció harsány jegyessége. Ha ma Hitler élne, és beszédet mondana a Hősök terén Európa tervezett megszállásáról, a Blikk arról cikkezne, hogy beszéde előtt bevásárolni ment a Westendbe, illetve Hajassal vágatta formára a bajuszkáját.

Az előbbiekből eredve egyenes következmény lesz az értékelési rend felbillenése, az egyre problémásabb különbségtétel fontos és jelentéktelen között, míg végül a körülöttünk forgó világ lényeges eseményei közül szinte semmi nem jut el a tudatunkig, megérteni pedig még kevesebbet értünk meg. Azt viszont tudni fogjuk, hogy VV Anikó mellműtétje során milyen komplikációk léptek fel. Ezek után nem szabad csodálkozni, ha a társadalmi valóságból mindösszesen ennyit felfogó emberek aztán a körülményekkel szembeni elégedetlenségüket - értetlenségüket? - úgy fejezik ki, hogy kimennek az utcára és felgyújtanak egy s mást, autót, épületet, satöbbi. (Bár lehet, most tévedtem - sőt valószínű -, ehhez talán mégsem elég a tájékozatlanság, a szellemi parlag; hanem uszítás, hergelés is szükséges. Ezt a feladatot azonban egy egészen más jellegű, másként és talán még veszélyesebben hazug, magát polgárinak mondó napilap szemrebbenés nélkül elvégzi.)

Másik következmény az emberi kapcsolatok elszegényedése. Ha folyamatosan a mások életére koncentrálunk, a magunkéval veszítjük el lassacskán a kapcsolatot. Valójában menekülés ez is, de valahogy mégsem igazolható, mert annyiban különb a drognál, hogy olcsó és legális. Az ember letelepszik fáradtan, sikertől messze kóválygó élete lépcsőire a két munkanap közötti pihenőidőben, körültekint, és nem talál semmi extrát, izgalmat, luxust, és az odafelé vezető utat sem látja. Aztán kézbe veszi a Blikket, Sztorit, Borsot - vagy megnéz egy Aktívot, Balázs Show-t -, és legalább egy rövid időre megszabadul az „unalmas és szürke minden” keserű életérzésétől, hogy magára vegyen valami mást, egy kolorful, de inkább pink világképet, ahol a sztárok életébe pillanthat bele olyan intimitási szintig, ahová normál esetben legközelebbi barátai esetében sem teheti. Megismerkedik betegségeikkel, szerelmi ügyeikkel, szexuális aktusaikkal, pénzügyi és mentális gondjaikkal, és ez az extrém intimitásérzet rendkívül közel hozza őket, vagy méginkább a nézőt/olvasót emeli egy olyan szférába, ahol normális esetben nem fordulhatna meg. A gond csupán az, hogy így megelégszik egy fél-megoldással, virtuális élettel - akárcsak a szenvedélybeteg videojátékosok -, hiszen ez a lényegesen könnyebb út: a saját életbe nehezebb izgalmakat csalni. Közben pedig a szomszédban egyedül játszik a gyerek, akinek a problémáiról nem tud semmit; érzelmi válságát magányosan kezelő házastársával egyre kevesebbet szeretkeznek, ki pedig szinte soha nem mozdulnak otthonról.

Imént szóba hoztam a tévéket is, a kollektív elbutulás eme hasonlóan aktív bástyáit, hiszen szervesen összefüggnek mindezzel. Ugyanazt adják, mint a bulvárlapok, csak még díszesebben, még giccsesebben, mozgó, hangzó kivitelben. Olyan szinten, hogy nem ritkán a kereskedelmi híradókban is előrecsúszik a bulvár, időben maga mögé utasítva az iraki bombamerénylet tudósítását. Összességében elmondható, hogy ez az egész egy - nem állítom, hogy bárki által átlátott vagy irányított - leginkább öngeneráló rendszert alkot, amelyben a hatásmechanizmus rendkívül egyszerű: a tévéknek, lapoknak reklámok kellenek, a reklámok jelentős részébe pedig kellenek a sztárok. Így egymást táplálják, erősítik a médiumok, építik kis magyar poszt-szocialista sztárkultuszunkat, majd ezáltal a reklámoknak ismét van kikkel népszerűsíteni a termékeket, és ismét megjelenhetnek a tévében, újságban. (Nem véletlen, hogy akad olyan bulvármagazin, amelyet maga a kereskedelmi csatorna alapított/működtet.) Mellékesen még, ha már szóba hoztam Hitlert: azokban az időkben kemény politikai propaganda működött, ma a média ilyen jellegű propagandája uralkodik, amit nem diktátorok, hanem végső soron a piac, a reklámeszközök segítségével manipuláló vállalati szféra kormányoz. (A tömeg pedig ugyanúgy készséges célközönség, illetve eszköz, mint hajdanában.)

Említek egy példát: hipermarket, konzolpultnál virít a kipróbálható autóversenyzős videojáték. Mit gondolnak, hogyan népszerűsítik? Íme: Gáspár Laci kedvenc játéka. És akkor mi van - mondom magamban -, ki a bánatos bokorugró nagynénikémet érdekli? Legalább ha Hamilton lenne, vagy Alonso, még értelmét is látnám, vagy magyar autóversenyző híján Talma, de nem, Gáspár Laci. És hogy hat-e? E konkrét esetben nem tudhatom, de összességében, több hasonló esetre vetítve bizonyára. Hiszen már-már közhelyesnek tűnő a példa: ha Jakupcsek Gabi köré sztárkultuszt épít a média, majd a reklámban megetetjük vele a bifidusz esszenziszt, akkor a médiafogyasztó lassan bifiduszfogyasztó is lesz egyben.

Nem tudom, mi lehetne ennek a kollektív elbutulásnak az ellenszere. Régen létezett a könyvnek kultusza, most már ezzel kapcsolatban is sokkal inkább beszélhetünk csupán tartalmatlan divatról (Coelho meg tudomisén). A médiának pedig nem érdeke maga alatt vágni a fát, magától nem fog változni, tudja jól, miféle cirkusz kell a népnek. Az egyetlen, amiben talán még lehet bízni, hogy a helyzet nem rosszabbodik. Ha bejön egy új bulvár-, sztori-, sztármagazin illetve napilap, remélhetőleg akkor nem új olvasókat csalogat majd magához, hanem a meglévő tábor csoportosul át, esetleg lesznek, akik egyszerre vagy váltakozva vesznek ezt és azt; rajtuk kívül pedig megmarad a kisebbség, amely kitart az igényesebb sajtó mellett.

Eközben a Blikk és minden más lap archívumát - ha jól tudom - tárolja az országos Széchenyi Könyvtár. El kell oda látogatnom, már csak a címek miatt is, hátha találok még hasonló gyöngyszemeket. Igen, megyek kordokumentumot gyűjteni: huszonegyedik század eleje, Magyarország. „VV Anikó mellműtétének a titkai” Remek. Egyszerűen remek.

Tehetségkutató versenyből

karitatív műsor lett

Érdekes végeredménnyel zárt a szombat esti Csillag Születik döntője, az igazságossággal és a méltányossággal kapcsolatban pedig ilyenkor mindig előkerülnek különböző problémák. Kissé talán későn reagálok rá, mégis megírom a véleményem, bár feltehetőleg nem leszek népszerű vele.

Tehetségkutató műsoroknál sajnos óhatatlanul felmerül számos, objektíven megválaszolhatatlan kérdés. Kinek ítéljük a díjat, a nagyon tehetséges, ám egyébként is termékeny közegben élő, vagy a kevésbé tehetséges, de nehezebb sorsú versenyzőnek; kire szavazzunk, arra, aki jobb a többieknél, vagy arra, akinél jobbak a többiek, de nekünk mégis szimpatikus valamiért?

A szombati döntőt a „csantavéri csodagyerek”-nek is nevezett Utasi Árpi, kis mesemondó nyerte. A verseny végeredményét egyébként a csekély elemzőkészséggel rendelkező néző is megjósolhatta a korábbi szavazások alapján. Addigra ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a kisfiú abszolút közönségkedvenc, s vélhetően szűkebb hazájában, a Vajdaságban is jelentős tábora van, ami miatt komoly hendikeppel indul a többiekhez képest. Erről igazában senki sem tehet, és senki nem is várhatja el, hogy a Szerbiában rekedt több százezer honfitársunk ne osztatlanul a földijét preferálja egy ilyen szavazáson. Valamelyest hasonlóan ahhoz, mint Rúzsa Magdi esetében tették, csak akkor az illető személyt valóban és egyöntetűen az egyik legkiemelkedőbb tehetségnek tartotta mindenki - magam nem tudom, ugyanis nem követtem azt a műsort.

Ezzel szemben Árpi, valljuk be, nem csodagyerek. Vajdasági magyar, a kereskedelmi tévé riportja alapján szegény családból származik. Ám ez még mit sem mond arról, hogy milyen fellépő, mesemondó valójában. Árpi szerencsés tulajdonságai: aranyos kisfiú, megfelelően rosszcsont benyomást kelt ahhoz, hogy a felnőtt közönség szeretni tudja; tipikus „szegény ember legkisebb fia”, ráadásul gyönyörű ízes tájszólásban beszél, ami valóban kiváló népmesemondói tulajdonság.

Ám ezek eddig még csak tulajdonságok, és nem képességek. Ez nem elegendő ahhoz, hogy valaki jó mesemondó legyen. Én pedig, bevallom - bár hozzáteszem azt is, nem láttam minden számát -, a produkcióiban nem véltem többet felfedezni az imént felsorolt tulajdonságok sikeres összhatásánál. Bizonyára nem tehetségtelen, de nem is tálentum - szerintem. Azt sem tudom, életképes-e egyáltalán a mesemondás műfaja a huszonegyedik században (amennyiben az, hát igazán örömteli volna), mindenesetre a végeredmény nem a produkcióknak szólt, ez eléggé nyilvánvaló.

A döntőben Szabó Gyulával előadott duettje sem mutatott sokat a tudásából, a mesét lényegében a mester olvasta fel - meglepő módon szintén nem valami kiválóan -, a kissrác mindösszesen három mondatot tett hozzá, azt is minden hangsúlyozás nélkül, teli torokból a mikrofonba kiabálta. Számomra ez kiábrándító volt. Nem tudom, Árpinak lesz-e ezen a vonalon jövője, hiszen hamarosan megnő, és akkor már nem fogják csupán kisfiús vidámságáért és tájszólásáért ennyire kedvelni őt.

Ám legyünk pozitívak, feltételezzük, hogy valóban remek mesemondó ő, és csupán fiatal kora - amit egyébként sokakkal egyetértve kifogásolok a műsor részéről - miatt hibázgatott, riadt meg a közönségtől, és majd kinövi ezt. De még ha tehetséges is, a kérdés inkább az, hogy vajon tehetségesebb-e, mint vetélytársai táncolásban, illetve éneklésben?

Az emberek, úgy tűnik, most jótékonykodtak, ebben önmagában nincs is kivetnivaló. A bökkenő csak az, hogy a döntőben szerepelt még hat másik fiatal, akiknek az áhított sikerhez nem volt elegendő a szüleiktől kapott tájszólás, annál jóval többet tettek érte, keményebben, nehezebb műfajokban kellett bizonyítaniuk. Valaki őket is megvigasztalhatná.

Zárszóként annyit, ez most így alakult, Utasi Árpié tehát a pénz és a dicsőség, reméljük, jól használják majd fel a szüleivel és hozzásegítheti őket egy könnyebb élethez, és így remélhetőleg volt értelme ennek az egésznek; míg a többi versenyzőnek kívánom, hogy sikerüljön a szakma és a színpad közelében maradniuk, mert képességeik adottak, a sóbiznisz tele van náluk nyolcvanszor bénábbakkal, innentől kezdve minden a menedzselésen múlik.

A nyomor legkeserűbb napjai

A nő - amúgy ez is csak sokadszorra állapítható meg teljes bizonyossággal róla - minden nap pontosan ugyanott ül, gnóm tartása is alig változik, kezében görcsösen műanyag-poharat markol. Hogy ki viszi oda reggelente, majd el, valamikor a nap második felében, sohasem láttam még. Amit viszont láttam, az a tócsa, a tehetetlenül kieresztett vizelet tócsája a tolószék körül, a némely - azokon a bizonyos - napokon belemosódó, kicsit ragacsos vérrel; az öntudathiányos, zavart tekintet. A járókelők és jómagam széles kerülőívei, tompán elkapott tekintetünk.

Hiszen ezt senki nem akarja látni, észrevenni. A villamosokon utazó, kéregető, kannásbor és mosdatlanság-szagú hajléktalanok kevesekből váltanak ki együttérzést, de más a helyzet, amikor beteg, rokkant emberek pusztulnak, haldokolnak, vegetálnak az utcákon. A lábatlan férfi a Blahán, a féllábú fekélyes a Fővám téren, ez a tolószékes nő az Üllői úton. A megfagyott hajléktalan a Móriczon... Az egészséges ember ilyen láttán nem ritkán minden ok nélkül szégyellni kezdi magát.

Az üllői úti villamosmegálló egyébként csak az aluljáró felől közelíthető meg, lépcsőn. Tehát valaki felviszi, leviszi őt, mert egyedül erre nem volna képes. Groteszk. Minden reggel kihordják, mint a zsák szemetet. Mert valakinek nem kell.

(Mint ahogy egy idő után - feltételezem - már magának sem, máskülönben ez nem alakulhatott volna így. A hajléktalanok túlnyomó többsége kétségkívül részt vállal abban, hogy így él, s hogy oda jutott, ahová. Vajon előbb vesztették el az otthont, és azután önmagukat, vagy fordítva? Egy rokkant mindenképp kap pénzt, persze nem sokat, de talán meg lehetne élni belőle. Ápolót fizetni már nem. Persze semmi sem kizárt, hiszen gusztustalanul ötletes tud lenni ez a sorsnak nevezett akármi. Hirtelen baleset, fél láb-fél kar, ott a kölcsön, a törlesztőrészlet, a munka pedig már sehol... Persze ez lehet ezerből csak egy.)

De az ok most kevésbé érdekes. Inkább az okozat: ez az életnek nevezett vegetálás. A nyomor egyébként is beszűkíti a cselekvési lehetőségeket, a fogyatékosság, mozgásképtelenség pedig gyakran még a többi hajléktalannal való érintkezésből is kizár. Ezen kívül mégis milyen örömforrást tartogathat számukra a lét? Kérdezem ezt akkor, amikor a többség - közöttük én is - otthon heverészik, tolja magába a bejglit, nézi a tévét, ünnepli a szeretetet. Azt gondolom, olyan apróságok, mint napsütés, csillogó felhők, mosolygós kisbaba, taslifülű kutyus, melyek belőlünk még talán ki is csalnak valami érzésfélét, ilyen életkörülmények között már vajmi keveset számítanak.

Számára marad a metsző hűvösség, a ruhán átszivárgó jeges vizelet, a fátyolos értelem előtt elvonuló városlakók homályos árnyéka. Dicsérni vagy átkozni érdemes az ösztönt, ami itt tart, ami itt tartja őt, őket a pokol - talán maguk választotta - földi bugyraiban? Hol ered a képesség, ami idővel megszokottá teszi a bűzt, elfogadhatóvá a szemétből kihalászott élelemdarabokat, vízzel-levegővel egyenrangúsítja az olcsó szeszt?

Belőlünk ered. Életszeretetnek hívják.

Nem akarom, mégis látom. És hiába érzékelem a borzalmat, amit ez a város, és valószínűleg nagyon sok más nagyváros sugall, nem tudok változtatni rajta. De mélyen bennem dolgozik egy formátlan, suttogó szégyenérzet, hogy ez az egész valahol - nem nagyon és semmiképp sem teljességében - az én, a mi közös felelősségünk is. Hogy mennyiben van igaza, nem tudom, hiszen nem én okoztam, nem én vágtam le a kezüket, nem én keféltem ide nyomoréknak őket, nem én dobtam utcára; mindenesetre munkál.

És másnap, mikor utazom haza, és ugyanaz a látvány fogad, már egybeolvad a városi tájjal, a részévé válik, s bár nem akarom, mégis látom. Mert ott van.

Az utolsó román király

Ha arról panaszkodunk, hogy Kádár János és a kádárizmus jelenünkben elő, mély nyomot hagyott hazánkon, még inkább igaz ez a szomszédos Romániára Ceauşescu vonatkozásában. Máig sok helyütt tetten érhető a nyomor, égig tornyosulnak az elvetélt román szocializmus lakótelep-óriásai, megdöbbentést kelt Bukarest gigászi városközpontja, milliós számban él egy identitását most is nehezen lelő, parancsra született generáció.

Élete

Ceauşescu egy Olt megyei kis faluban született 1918. január 26-án, parasztemberek gyermekeként. Bukarestben dolgozott cipészinasként, majd belépett a Román Kommunista Pártba. Többször letartoztatták, 1943-ban Gheorghiu-Dej, a későbbi vezető cellatársa is volt; miután pedig a kommunisták hatalomra kerültek, szépen megindult a pártranglétrán, végül Dej 1965-ös halála után követte is őt a párt élén.

Személyi kultuszt épített ki, magát Conducatornak (Vezérnek) neveztette, feleségét, Elenát - aki az ország tudományos életét irányította - miniszterelnök-helyettessé tette, és 400 rokonukat helyezte jelentős tisztségekbe.

Politikája

Független, nacionalista politikájával népszerűségre tett szert. 1958-ban elérte a szovjet csapatok kivonását, az 1960-as években pedig gyakorlatilag megszüntette a román részvételt a Varsói Szerződésben. Az 1970-es években meghirdetett homogenizálási programja a nemzetiségek asszimilációját, a teljes románosítást célozta.

Egyike volt a keleti blokk azon politikusainak, akiket nyugaton a „jó kommunisták” közé soroltak. Elítélte az 1968-as csehszlovákiai bevonulást és az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozást, a szocialista országok közül pedig egyedül Románia küldött sportolókat a bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpiára. (Az éremtáblán így ők végeztek második helyen.)

Népszerűségét részben annak köszönhette, hogy Románia hatalmas adósságállományát vért izzadva is törleszteni akarta. A cél megvalósítása drasztikus élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiányhoz vezetett, az ország az éhínség közelébe, a gazdaság az összeomlás szélére került.

Az 1980-as évek második felére külső és belső támogatottságát egyaránt elvesztette, hatalmát már csak a Securitate, a hírhedt biztonsági szolgálat rémuralma tartotta fenn.

A „Kárpátok géniusza”

Személyi kultusza bizonyos szempontból a sztálini mintát is túlszárnyalta. Tőle sem állt távol a megalománia, nagyszabású építkezésekbe kezdett a fővárosban: a város központjában hatalmas területeket dózeroltatott le, ahová azután szocialista-realista stílusú épületek kerültek.

Egy mesterséges dombon márvány palotát emelt magának, melyet a párizsi Champ-Elysées-nél pár méterrel szélesebb sugárút köt össze a városközponttal. Hasonló stílusban építtette felesége számára a Tudományos Akadémiát és a Nemzeti Könyvtárat is, aminek átadását már elsöpörte az 1989-es forradalom.

A bukás

Ellentétben a többi kelet-európai állammal, a rendszerváltás Romániában nem vértelenül folyt le. Temesváron pattant ki a lázadás szikrája, december 16-án a lakosság megakadályozta Tőkés László ellenzéki református lelkész letartóztatását, a következő napokban pedig ezrek tüntettek, követelve a Conducator lemondását. A tüntetések átterjedtek Bukarestre és az ország több más vidékére.

A megmozdulásokból pár nap alatt felkelés lett, majd az események forradalommá szélesedtek. December 22-én ezrek gyűltek össze a fővárosban, s amikor Ceauşescu az elnöki palota erkélyéről szólni próbált, kifütyülték, majd a többszázezres tömeg a diktatúra elleni tüntetéssé változtatta az eseményt. A katonaság melléjük állt.

A vezért végül saját egykori katonái fogták el december 25-én, rögtönzött bíróság előtt halálra ítélték, majd feleségével együtt azonnal kivégezték, mivel felelősnek találták őket 60 ezer ember haláláért és a nemzetgazdaság tönkretételéért.

A kivégzés olyan „gyorsított menetben” történt, hogy - állítólag - a tárgyalást rögzítő tévéstábnak nem maradt ideje a külső helyszínen biztosítani az áramellátást, így a kivégzés maga és az utána következő percek hiányoznak a felvételekről - ez a körülmény utóbb számos találgatásra adott okot, de a felvételek azóta talán mégis előkerültek. A holttesteket álnéven temették el egy bukaresti temetőben, nehogy megcsonkítsák őket. (Ma a valódi nevük szerepel a sírkövön.)

Egy kis adalék:

Falurombolás

1988-ban Ceauşescu bejelentette a településszerkezet átalakításának programját, amely a romániai falvak korszerűsítését írta elő, s amely szerint közel kétezer falut számoltak volna föl, de nem csupán falvakat, erdélyi városokat is érintett.

Az intézkedés a magyarság etnikai egységének végső megszüntetését jelentette volna. A településrombolás ellen világszerte tiltakoztak, nemzetközi mozgalom indult a romániai falvak védelmében.

A program heves ellenállást váltott ki hazánkban is. 1988. június 27-én a Hősök terén 70-80 ezren tüntettek, másnap pedig - válaszul a „településrendezés" elleni tiltakozásunkra - Bukarest egyoldalú döntéssel bezárta a kolozsvári magyar főkonzulátust.

Augusztus 28-án Grósz Károly és Ceauşescu szakértők bevonása nélkül, négyszemközt tárgyalt Aradon. A több mint nyolc órás találkozó nem hozott eredményt, ami egyértelműen jelezte, hogy az ügyben tényleges tárgyalásra nincs lehetőség.

A dekrét-gyerekek

Romániában 1966-ban lépett érvénybe a rendelet (dekrétum), amely betiltotta az abortuszt. A Ceauşescu-rendszer archívumának adatai szerint az ezt követő években a normális szaporulaton túl kétmillió ember született az országban. A nem kívánt terhességekbe tízezer nő halt bele, és körülbelül huszonötezer gyerek maradt félárván. Ceauşescu célja egy múlt és identitás nélküli generáció megteremtése volt, amely haláláig hűséggel szolgálja őt. Ők a dekrét-gyerekek.

Florin Iepan rendező - akivel novemberben Temesváron alkalmam nyílt interjút készíteni - talán leghíresebb filmjében ezt a témát dolgozza föl. Dokumentumfilmjének címe: Rendelésre születtek - a dekrét-gyerekek. Az idei cannes-i fesztiválon pedig Christian Mungiu Négy hónap, három hét, két nap című filmje nyerte az Arany Pálmát, amely szintén ezt az időszakot, a dekrét-gyerekek korát ábrázolja - állítólag, még nem láttam - elementáris erővel.

(A cikk eredetije a http://www.creativemagazin.hu oldalon is olvasható)

Alig több mint egy hete kezdődött (és hamarjában véget is ért) az előzetesen országos megmozdulásként beharangozott, rendkívüli sajtóvisszhangot kapó, végül szinte érdektelenségbe fulladt sztrájk.

Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mondhatnánk. Az embereket sem különösebben érdekelte, hogy egyesek olyasmi ellen tiltakoznak, ami őket is vaskosan érinti; akikre pedig a sztrájkolók hatni igyekeztek, még kevésbé vettek tudomást róluk. (A hatalmat kezében tudó fél persze mindig könnyedén tehet pontot bármely vita végére - ha egyáltalán kegyeskedik vitába bocsátkozni.)

Pedig, ha megkérdezzük bármelyik vasutast, fél. A buszosok, pedagógusok, gyári munkások, közalkalmazottak, de még az értelmiségiek is félnek, és nem csupán ők, szinte mindenki. Nem tudják, pénzbe kerül-e a közeljövőben egy műtét, kezelés, sugárterápia, hány évesen mehetnek nyugdíjba, vagy egyáltalán lesz-e munkájuk holnap. A Liga és a Munkástanácsok kezdeményezéséhez mégsem csatlakozott a többi országos szakszervezeti tömörülés, annak ellenére, hogy szintén ellenzik az egészségbiztosítás reformjára vonatkozó törvényjavaslatot. (Egyébként még a Liga tagszervezetei közül sem mind csatlakozott a felhíváshoz.) Mert miért is legyen egyetértés, miért is legyen összefogás, miért képviselnék a szakszervezeti vezetők sajátjukon kívül a tagok érdekeit is?

Igen, egy csoport olyasmi ellen próbált tiltakozni, ami korántsem kizárólag saját ügye, hanem társadalmi szintű kérdés, és amiben vélhetően az ország lakosságának többsége egyetért velük. (A Medián felmérése ezt bizonyítja.) A kezdeményezés ennek ellenére talált süket fülekre, a legtöbb szakszervezeti vezető megkötötte kis egyezségét önmagával, illetve a kormánnyal, így most sem valósulhatott meg, hogy ebben az országban történjen végre valami, ami jelezné egy valódi, véleménnyel rendelkező, közösségtudattal bíró társadalom létezését. Hiába, kenhetőek vagyunk - mi is, ők is -, mint a Tescós margarin.

Hiszen belegondolva, mégis mennyire lehetnek hitelesek annak a szakszervezetnek a vezetői, amely vállalja, hogy 2008 végéig nem szervez sztrájkot a „nem közvetlenül munkáltatói hatáskörbe tartozó” - értsd: társadalmi szintű - kérdésekről? Mi ez, ha nem meghajlás, megalázkodás, pitizés, benyalás a vezetés előtt? Mellesleg a Volán-társaságok legnagyobb, Közúti Közlekedési Szakszervezetéről (KKSZ) van szó.

Az, hogy egyéni szinten sem valósult meg összefogás, bonyolultabb kérdés. Tény, hogy a sztrájkhoz csatlakozhatott minden dolgozó, nem kellett feltétlenül tagnak lennie a tiltakozó szakszervezetben (így például a vasutassztrájkot szervező Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetében), de az ember természetszerűleg nehezebben cselekszik, ha nincs mögötte saját közösségének támogató ereje.

Heveny szófosásom közepette szándékosan nem írok magáról az egészségügyi rendszerben életbelépő változásokról. Nálam hozzáértőbbek és persze az elkövetkező évek feladata, hogy megítéljék a mostani átalakítás helyénvalóságát, eredményét és következményeit. Számomra nem is a „nagy reform” megakadályozása miatt lett volna érdekes a sztrájk, hanem hogy megmutassa a hatalmat kezükben tartók számára: elháríthatatlan felelősségük, hogy mint az ország vezetői, a lakosságra ne alattvalóként, hanem partnerként tekintsenek. Partnerként, akivel kommunikálni kell, akinek véleménye, indulatai és sorsa semmiképp sem mellékes szempont a döntések meghozatalakor, és akinek az akaratát - még ha csak látszólagosan, tettetve is - figyelembe kell venniük.

Attól tartok, az eljövendőkben itt akármiről szavazhat a parlament anélkül, hogy a közvélemény bármilyen érdemi hatást gyakorolhatna a döntésre. Talán meredek példák, de lehetne szó új zsidótörvényről, szabad fegyverviselésről, vagy a nyugdíjkorhatár hetven évre emeléséről. Persze eszem ágában sincs diktatúráról és efféle - fogalomzavaros demagógok által terjesztett - rémképekről írni, sőt egyáltalán nem ellenzem, ha a kormány határozott és nem enged könnyen a céljaiból, de. Sok mindent le lehet nyeletni az emberekkel, ám ennek megvannak a fokozatai és még inkább a megfelelő módszerek.

Talán első lépésként ezzel a „torkon letolni” kívánt intézkedéssel kapcsolatban meggyőzően kell alátámasztani annak hitelességét, működőképességét, lehetséges kockázatait, kipróbáltságát, hogy legalább minimális szintű bizalmat, támogatást nyerjenek. Azt hiszem, nem merész kijelenteni: ez nem történt meg. És sajnos ez mostanában egyre inkább jellemző, érdemi párbeszéd helyett többnyire csak arrogáns reakciókat tapasztalhatunk a kormány részéről a társadalmi elégedetlenséggel kapcsolatban: Nyávog a gyerek? Megütni ma már nem szabad? Egyszerű a képlet: vagy a fülünket, vagy az ő száját kell - ki tudja mivel - betömni.

Lám, eljött a várva várt reggel, ma már szenteste tiszteletére gyúlnak a Westendben a fények. Ajándékok - szokás szerint - még nincsenek. Szinte érzem: újabb nagy menet vár rám.

Sorban a két őselefánt, a nyugati városközpont trendi világa, a stílusos óriás lebbennek szemeim elé, végül az Örs vezér tere is felbukkan. Nem szeretném, de mégis betévedek, besodor az ár. Mindig így kezdődik. A karácsonyi díszítés kellemesen megkapó, mindenütt műhó, műhóember - hogy emlékezzünk, milyen is volt az valamikor -, fenyőfa, kis jászol és Jézuska is akad. Abszolút teljesség: ahol jó lenni, ahol jó venni. Az árcédulát diszkréten igyekeztek a díszek aljára, kevéssé látható helyre helyezni, bár néhol azért elővillan. A jászolbéli csacsi Shrek barátjára hajaz, bizonyára jól jön a kisgyerekeseknek egy házi Betlehem, miért is ne, ezen meg sem lepődöm. (A szamár csak a többivel együtt eladó, viszont Szűz Máriát most akciósan kaphatod meg.) Minden azt sugallja, bár kicsit másként, mint a Nagy zabálásban: venni kell!

A pláza mindig rádöbbent, milyen egyarcú is az ember. Én nem, én talán inkább arctalan vagyok. Körülöttem kiskölykök tapadnak csokimaszatos arccal a kirakatüveg mögött villódzó transformer kapitányra, vagy a vizelést imitáló Barbie babákra. Megesik rajtuk a szív. Persze épp ez a lényeg: a megesett szív könnyebben penget. (De ez még egész tűrhető. Lelki szemeim előtt feldereng, ahogy néhány év múlva majd fény is alig éri fakó bőrüket, görnyedt háttal töttyednek egy LCD monitor előtt, szmájlit küldenek deszkaarccal vagy adrenalingőzben irtják a 3D ellent; miközben a fekete tangát átnedvesítő két maszti között hugicájuk emós jelecskéket farag alabástrom karjaiba a szomszéd szobában.)

Apámnak végül könyvet veszek, valami bestsellert. Mondjuk Duna Dóra új könyve a csajozásról/pasizásról megfelel.  Mindegy is. Nem fogja elolvasni. Mostanában egyfolytában tévét néz. Legalább kap valamit. Anyámnál az arckrém a befutó. Valami pórustágító. Bőrlégzés, tudod, mint a békáknál. Már most is vegyvédelmi maszk kell, ha puszit próbál adni, de inkább megveszem neki. Ha én nem, akkor majd ő maga, és még rossz gyerek is leszek. Ezzel letudtam őt is. A húgom megkapja azt az interaktív pisilő kutyust, amit a hipermarket magazinjában láttam. Kicsi lány még, ráadásul anyámék ugyanilyen szarokkal traktálják, szóval hiába is vennék neki készségfejlesztő játékot. Amúgy egyre többször ül a monitor elé. Szokott csetelni meg emesenezni. Jövőre lesz hat éves. Hogy mi a helyzet velem? Nekem talán egy csomag óvszer kellene, meg valami biztosíték, hogy egy hónapon belül el is használom. Ilyen ajándékot viszont senkitől sem kapok.

A villamoson ér a sötétség, táskák közül riadtan bámulok elő. Végeztem, megcselekedtem, amit megkövetelt a fogyasztói társadalom. Szégyellem magam, de mit tegyek, a része vagyok én is. Az oszlopokról fürtökben lóg körülöttem a giccs, a város, melynek nincs különösebb arca, most esetlenül álcázni igyekszik ezt. A hazaérkezés pillanatában egyedül vagyok, később szerencsére már nem. Este fadíszítés, ajándékozás, puszi-puszi, halvacsora, sütemény.

Majd elvonul lassan az ünnep, néhány napot üldögélek a szobában, aztán szilveszter, ismét kötelező ünneplés, kötelező vidámság, újév, talmi fogadalmakkal, megint jönnek a vizsgák, a munka. De valahogy minden olyan furcsa, éjjelenként rémisztő álmok jönnek, divatos öltözékű O'Brienek karolnak belém, székekbe ültetnek, végül kikapják a szemem - ugyan kisebb műgonddal, mint Uma a Kill Bill 2-ben, de nem kevésbé hatékonyan -, az agyamat érő reklám-impulzusok eluralkodnak; igen, a négy ujjból lassan valóban öt lesz - mint a klasszikus bolti akció, ugyanazon az áron, egy ingyen van, csak vidd. „Soha, semmi nem kellett jobban neked annál a tévénél, Winston, gyere csak, Winston, remek ajánlatok várnak a 101-es szobában.” (Mert hülye azért nem lehetsz.)

Aztán egy hideg januári hajnalon nem bírom tovább, kirohanok a nejlonfényű utcára, és hideg van, de emberek sehol, és ami még szörnyűbb, az üzletek, hiába zörgetek, zárva, rohanok egytől a másikig, mind zárva, és én rettenetesen fázom.

Bevallom, igényes filmeket szívesen nézek még akkor is, ha azok állami pénzből készültek. Pedig szüleim és az én adóm is benne van azokban a képekben, amikből összeállt a Taxidermia, a Fehér tenyér, a Dealer vagy a Moszkva Tér.

Igyekszem ilyenkor úgy tekinteni a filmre, mint közjószágra. A közjószág olyan termék, amely magánpénzből nem termelődne meg, például, mert túl hosszú idő alatt hozza be az árát (vasút), vagy mert olyan továbbgyűrűző hatásai vannak, amelyeket a piac nem képes forintra váltani (játszótér a telepen: a könyök nem az utcán focizik, nem csapja el az autó, stb.).

Filmek esetében a fesztiválsikerek, az országimázs, valamint ha a film megihlet más produktumokat - könyv, újság -, ezek mind részévé válnak a nemzeti összterméknek, még ha nem is kézzel fogható módon. A szerzői filmekre - művészfilmekre, ha így jobban tetszik, bár nem szeretem ezt a megnevezést - pedig az is igaz, hogy az összbevételük vertikálisan is épül, nem csak horizontálisan. Ki nézi meg három év múlva a Gyűrűk Urát vagy a Star Warst moziban? Vetíteni sem fogják. Ezen a héten viszont több olyan filmet találni a budapesti mozik műsorán, amelyek két-három, öt-hat évesek (de a napokban vetítik az Egy szerelem három éjszakáját (1967) és Visconti Megszállotságát (1943) is).

A populáris - általában tengerentúlról érkező – alkotások pedig többnyire minden támogatás nélkül megállják a helyüket pénzügyileg is, és ugyanez a helyzet itthoni utánzataikkal, amelyek elég viccesek, nyálasak vagy izgalmasak ahhoz, hogy becsalják az embert a moziba (Tibor vagyok, de…, Szabadság Szerelem, és a többi). Azt gondolom, az ilyen filmeknek, amelyek úgymond piacképesek, felesleges állami támogatást nyújtani.

És van egy harmadik kategória, a művészfilmes álca mögé bújtatott öncélú szar, ami mégis megkapja a Mozgókép Közalapítvány támogatását, mert haver a rendező. Erre jó példa a Fekete Kefe. Már-már idegesítően jó példa. Nulla tartalom, nulla mondanivaló, nulla látogató. Még az Ökörítófülpösi Filmhétre sem nevezték, teljesen érthető módon. A mi pénzünkből forgatták. Drága volt.

- Szevasz Józsi!
- Szevasz. Vettél már vonatjegyet, Lacikám?
- Még nem. Most is felmegyünk már huszonkettedikén?
- Persze! Akkor még nagyobb móka szokott lenni.
- Most akkor hogy lesz? Maradunk huszonharmadikára is?
- Persze, bent alszunk.
- Annál a Töhötöm unokatestvérednél?
- Ott-ott. Jön velünk, van olyan Árpádházi zászlója is, kurva jó.
- Tényleg, most melyik helyszínre kéne először kimenni?
- Hát a nagygyűlés ugyanott lesz, mint tavaly, ott indítunk, aztán megyünk tovább, ahová a többiek.
- Hallod, ezt várom lassan egy éve. A tavalyiról most nézegettem megint képeket, leszedtem egy csomót a hírtévé honlapjáról. Kurva jók voltunk, bazdmeg. A Lakner fiát, azt a kis köcsögöt is bevezényelték és eltört a kis tetű keze!
- A fiam is azt mondta, jobb, mint a Camelot diszkó. Meg a kidobók sem olyan kemények, hehe!
- Hány éves is mán a Csabika?
- Tizenhét múlt. Jön megint. Neki se jut sok szórakozás mostanában. Amióta a Fradi másodosztályba került, meccsre nincs kedve járni…
- [Brrr, brrr…!!!] Bocs. Mondjad Pistikém! Jahjah, naná. Hozzad a kutyát, persze. Aham, értem, fasza. Persze. Szevasz.
- A Pista hívott, állítólag a kör-elnök azt mondta, hogy nem jöhet, mert nem láthatják, de aki telibe dob egy rendőrt utcakővel, kap tőle Nagymagyarországos pólót. Tudod melyik az.
- Aminek a fura ábra van a közepén.
- Te barom, az térkép, amikor Magyarország még nagy volt, tudod, a kiegyezés előtt. Hogy is hívják, ami ott Tainonban volt.
- Jaja.
…
…
…
- Te cseszdmeg, ezek tavaly nem voltak ennyien!
- Meg az eső se esett. El van baszva ez a kurva este is!
- Ennyi rendőrt, bazdmeg, meg ez a köcsög eső. Rohadt kommunisták.
- Azok, rohadt komcsik, bazdmeg… Menjünk haza, Lacikám!