Varázstarisznya

Tehetségkutató versenyből

karitatív műsor lett

Érdekes végeredménnyel zárt a szombat esti Csillag Születik döntője, az igazságossággal és a méltányossággal kapcsolatban pedig ilyenkor mindig előkerülnek különböző problémák. Kissé talán későn reagálok rá, mégis megírom a véleményem, bár feltehetőleg nem leszek népszerű vele.

Tehetségkutató műsoroknál sajnos óhatatlanul felmerül számos, objektíven megválaszolhatatlan kérdés. Kinek ítéljük a díjat, a nagyon tehetséges, ám egyébként is termékeny közegben élő, vagy a kevésbé tehetséges, de nehezebb sorsú versenyzőnek; kire szavazzunk, arra, aki jobb a többieknél, vagy arra, akinél jobbak a többiek, de nekünk mégis szimpatikus valamiért?

A szombati döntőt a „csantavéri csodagyerek”-nek is nevezett Utasi Árpi, kis mesemondó nyerte. A verseny végeredményét egyébként a csekély elemzőkészséggel rendelkező néző is megjósolhatta a korábbi szavazások alapján. Addigra ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a kisfiú abszolút közönségkedvenc, s vélhetően szűkebb hazájában, a Vajdaságban is jelentős tábora van, ami miatt komoly hendikeppel indul a többiekhez képest. Erről igazában senki sem tehet, és senki nem is várhatja el, hogy a Szerbiában rekedt több százezer honfitársunk ne osztatlanul a földijét preferálja egy ilyen szavazáson. Valamelyest hasonlóan ahhoz, mint Rúzsa Magdi esetében tették, csak akkor az illető személyt valóban és egyöntetűen az egyik legkiemelkedőbb tehetségnek tartotta mindenki - magam nem tudom, ugyanis nem követtem azt a műsort.

Ezzel szemben Árpi, valljuk be, nem csodagyerek. Vajdasági magyar, a kereskedelmi tévé riportja alapján szegény családból származik. Ám ez még mit sem mond arról, hogy milyen fellépő, mesemondó valójában. Árpi szerencsés tulajdonságai: aranyos kisfiú, megfelelően rosszcsont benyomást kelt ahhoz, hogy a felnőtt közönség szeretni tudja; tipikus „szegény ember legkisebb fia”, ráadásul gyönyörű ízes tájszólásban beszél, ami valóban kiváló népmesemondói tulajdonság.

Ám ezek eddig még csak tulajdonságok, és nem képességek. Ez nem elegendő ahhoz, hogy valaki jó mesemondó legyen. Én pedig, bevallom - bár hozzáteszem azt is, nem láttam minden számát -, a produkcióiban nem véltem többet felfedezni az imént felsorolt tulajdonságok sikeres összhatásánál. Bizonyára nem tehetségtelen, de nem is tálentum - szerintem. Azt sem tudom, életképes-e egyáltalán a mesemondás műfaja a huszonegyedik században (amennyiben az, hát igazán örömteli volna), mindenesetre a végeredmény nem a produkcióknak szólt, ez eléggé nyilvánvaló.

A döntőben Szabó Gyulával előadott duettje sem mutatott sokat a tudásából, a mesét lényegében a mester olvasta fel - meglepő módon szintén nem valami kiválóan -, a kissrác mindösszesen három mondatot tett hozzá, azt is minden hangsúlyozás nélkül, teli torokból a mikrofonba kiabálta. Számomra ez kiábrándító volt. Nem tudom, Árpinak lesz-e ezen a vonalon jövője, hiszen hamarosan megnő, és akkor már nem fogják csupán kisfiús vidámságáért és tájszólásáért ennyire kedvelni őt.

Ám legyünk pozitívak, feltételezzük, hogy valóban remek mesemondó ő, és csupán fiatal kora - amit egyébként sokakkal egyetértve kifogásolok a műsor részéről - miatt hibázgatott, riadt meg a közönségtől, és majd kinövi ezt. De még ha tehetséges is, a kérdés inkább az, hogy vajon tehetségesebb-e, mint vetélytársai táncolásban, illetve éneklésben?

Az emberek, úgy tűnik, most jótékonykodtak, ebben önmagában nincs is kivetnivaló. A bökkenő csak az, hogy a döntőben szerepelt még hat másik fiatal, akiknek az áhított sikerhez nem volt elegendő a szüleiktől kapott tájszólás, annál jóval többet tettek érte, keményebben, nehezebb műfajokban kellett bizonyítaniuk. Valaki őket is megvigasztalhatná.

Zárszóként annyit, ez most így alakult, Utasi Árpié tehát a pénz és a dicsőség, reméljük, jól használják majd fel a szüleivel és hozzásegítheti őket egy könnyebb élethez, és így remélhetőleg volt értelme ennek az egésznek; míg a többi versenyzőnek kívánom, hogy sikerüljön a szakma és a színpad közelében maradniuk, mert képességeik adottak, a sóbiznisz tele van náluk nyolcvanszor bénábbakkal, innentől kezdve minden a menedzselésen múlik.