Varázstarisznya

A nyomor legkeserűbb napjai

A nő - amúgy ez is csak sokadszorra állapítható meg teljes bizonyossággal róla - minden nap pontosan ugyanott ül, gnóm tartása is alig változik, kezében görcsösen műanyag-poharat markol. Hogy ki viszi oda reggelente, majd el, valamikor a nap második felében, sohasem láttam még. Amit viszont láttam, az a tócsa, a tehetetlenül kieresztett vizelet tócsája a tolószék körül, a némely - azokon a bizonyos - napokon belemosódó, kicsit ragacsos vérrel; az öntudathiányos, zavart tekintet. A járókelők és jómagam széles kerülőívei, tompán elkapott tekintetünk.

Hiszen ezt senki nem akarja látni, észrevenni. A villamosokon utazó, kéregető, kannásbor és mosdatlanság-szagú hajléktalanok kevesekből váltanak ki együttérzést, de más a helyzet, amikor beteg, rokkant emberek pusztulnak, haldokolnak, vegetálnak az utcákon. A lábatlan férfi a Blahán, a féllábú fekélyes a Fővám téren, ez a tolószékes nő az Üllői úton. A megfagyott hajléktalan a Móriczon... Az egészséges ember ilyen láttán nem ritkán minden ok nélkül szégyellni kezdi magát.

Az üllői úti villamosmegálló egyébként csak az aluljáró felől közelíthető meg, lépcsőn. Tehát valaki felviszi, leviszi őt, mert egyedül erre nem volna képes. Groteszk. Minden reggel kihordják, mint a zsák szemetet. Mert valakinek nem kell.

(Mint ahogy egy idő után - feltételezem - már magának sem, máskülönben ez nem alakulhatott volna így. A hajléktalanok túlnyomó többsége kétségkívül részt vállal abban, hogy így él, s hogy oda jutott, ahová. Vajon előbb vesztették el az otthont, és azután önmagukat, vagy fordítva? Egy rokkant mindenképp kap pénzt, persze nem sokat, de talán meg lehetne élni belőle. Ápolót fizetni már nem. Persze semmi sem kizárt, hiszen gusztustalanul ötletes tud lenni ez a sorsnak nevezett akármi. Hirtelen baleset, fél láb-fél kar, ott a kölcsön, a törlesztőrészlet, a munka pedig már sehol... Persze ez lehet ezerből csak egy.)

De az ok most kevésbé érdekes. Inkább az okozat: ez az életnek nevezett vegetálás. A nyomor egyébként is beszűkíti a cselekvési lehetőségeket, a fogyatékosság, mozgásképtelenség pedig gyakran még a többi hajléktalannal való érintkezésből is kizár. Ezen kívül mégis milyen örömforrást tartogathat számukra a lét? Kérdezem ezt akkor, amikor a többség - közöttük én is - otthon heverészik, tolja magába a bejglit, nézi a tévét, ünnepli a szeretetet. Azt gondolom, olyan apróságok, mint napsütés, csillogó felhők, mosolygós kisbaba, taslifülű kutyus, melyek belőlünk még talán ki is csalnak valami érzésfélét, ilyen életkörülmények között már vajmi keveset számítanak.

Számára marad a metsző hűvösség, a ruhán átszivárgó jeges vizelet, a fátyolos értelem előtt elvonuló városlakók homályos árnyéka. Dicsérni vagy átkozni érdemes az ösztönt, ami itt tart, ami itt tartja őt, őket a pokol - talán maguk választotta - földi bugyraiban? Hol ered a képesség, ami idővel megszokottá teszi a bűzt, elfogadhatóvá a szemétből kihalászott élelemdarabokat, vízzel-levegővel egyenrangúsítja az olcsó szeszt?

Belőlünk ered. Életszeretetnek hívják.

Nem akarom, mégis látom. És hiába érzékelem a borzalmat, amit ez a város, és valószínűleg nagyon sok más nagyváros sugall, nem tudok változtatni rajta. De mélyen bennem dolgozik egy formátlan, suttogó szégyenérzet, hogy ez az egész valahol - nem nagyon és semmiképp sem teljességében - az én, a mi közös felelősségünk is. Hogy mennyiben van igaza, nem tudom, hiszen nem én okoztam, nem én vágtam le a kezüket, nem én keféltem ide nyomoréknak őket, nem én dobtam utcára; mindenesetre munkál.

És másnap, mikor utazom haza, és ugyanaz a látvány fogad, már egybeolvad a városi tájjal, a részévé válik, s bár nem akarom, mégis látom. Mert ott van.