Alig több mint egy hete kezdődött (és hamarjában véget is ért) az előzetesen országos megmozdulásként beharangozott, rendkívüli sajtóvisszhangot kapó, végül szinte érdektelenségbe fulladt sztrájk.

Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mondhatnánk. Az embereket sem különösebben érdekelte, hogy egyesek olyasmi ellen tiltakoznak, ami őket is vaskosan érinti; akikre pedig a sztrájkolók hatni igyekeztek, még kevésbé vettek tudomást róluk. (A hatalmat kezében tudó fél persze mindig könnyedén tehet pontot bármely vita végére - ha egyáltalán kegyeskedik vitába bocsátkozni.)

Pedig, ha megkérdezzük bármelyik vasutast, fél. A buszosok, pedagógusok, gyári munkások, közalkalmazottak, de még az értelmiségiek is félnek, és nem csupán ők, szinte mindenki. Nem tudják, pénzbe kerül-e a közeljövőben egy műtét, kezelés, sugárterápia, hány évesen mehetnek nyugdíjba, vagy egyáltalán lesz-e munkájuk holnap. A Liga és a Munkástanácsok kezdeményezéséhez mégsem csatlakozott a többi országos szakszervezeti tömörülés, annak ellenére, hogy szintén ellenzik az egészségbiztosítás reformjára vonatkozó törvényjavaslatot. (Egyébként még a Liga tagszervezetei közül sem mind csatlakozott a felhíváshoz.) Mert miért is legyen egyetértés, miért is legyen összefogás, miért képviselnék a szakszervezeti vezetők sajátjukon kívül a tagok érdekeit is?

Igen, egy csoport olyasmi ellen próbált tiltakozni, ami korántsem kizárólag saját ügye, hanem társadalmi szintű kérdés, és amiben vélhetően az ország lakosságának többsége egyetért velük. (A Medián felmérése ezt bizonyítja.) A kezdeményezés ennek ellenére talált süket fülekre, a legtöbb szakszervezeti vezető megkötötte kis egyezségét önmagával, illetve a kormánnyal, így most sem valósulhatott meg, hogy ebben az országban történjen végre valami, ami jelezné egy valódi, véleménnyel rendelkező, közösségtudattal bíró társadalom létezését. Hiába, kenhetőek vagyunk - mi is, ők is -, mint a Tescós margarin.

Hiszen belegondolva, mégis mennyire lehetnek hitelesek annak a szakszervezetnek a vezetői, amely vállalja, hogy 2008 végéig nem szervez sztrájkot a „nem közvetlenül munkáltatói hatáskörbe tartozó” - értsd: társadalmi szintű - kérdésekről? Mi ez, ha nem meghajlás, megalázkodás, pitizés, benyalás a vezetés előtt? Mellesleg a Volán-társaságok legnagyobb, Közúti Közlekedési Szakszervezetéről (KKSZ) van szó.

Az, hogy egyéni szinten sem valósult meg összefogás, bonyolultabb kérdés. Tény, hogy a sztrájkhoz csatlakozhatott minden dolgozó, nem kellett feltétlenül tagnak lennie a tiltakozó szakszervezetben (így például a vasutassztrájkot szervező Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetében), de az ember természetszerűleg nehezebben cselekszik, ha nincs mögötte saját közösségének támogató ereje.

Heveny szófosásom közepette szándékosan nem írok magáról az egészségügyi rendszerben életbelépő változásokról. Nálam hozzáértőbbek és persze az elkövetkező évek feladata, hogy megítéljék a mostani átalakítás helyénvalóságát, eredményét és következményeit. Számomra nem is a „nagy reform” megakadályozása miatt lett volna érdekes a sztrájk, hanem hogy megmutassa a hatalmat kezükben tartók számára: elháríthatatlan felelősségük, hogy mint az ország vezetői, a lakosságra ne alattvalóként, hanem partnerként tekintsenek. Partnerként, akivel kommunikálni kell, akinek véleménye, indulatai és sorsa semmiképp sem mellékes szempont a döntések meghozatalakor, és akinek az akaratát - még ha csak látszólagosan, tettetve is - figyelembe kell venniük.

Attól tartok, az eljövendőkben itt akármiről szavazhat a parlament anélkül, hogy a közvélemény bármilyen érdemi hatást gyakorolhatna a döntésre. Talán meredek példák, de lehetne szó új zsidótörvényről, szabad fegyverviselésről, vagy a nyugdíjkorhatár hetven évre emeléséről. Persze eszem ágában sincs diktatúráról és efféle - fogalomzavaros demagógok által terjesztett - rémképekről írni, sőt egyáltalán nem ellenzem, ha a kormány határozott és nem enged könnyen a céljaiból, de. Sok mindent le lehet nyeletni az emberekkel, ám ennek megvannak a fokozatai és még inkább a megfelelő módszerek.

Talán első lépésként ezzel a „torkon letolni” kívánt intézkedéssel kapcsolatban meggyőzően kell alátámasztani annak hitelességét, működőképességét, lehetséges kockázatait, kipróbáltságát, hogy legalább minimális szintű bizalmat, támogatást nyerjenek. Azt hiszem, nem merész kijelenteni: ez nem történt meg. És sajnos ez mostanában egyre inkább jellemző, érdemi párbeszéd helyett többnyire csak arrogáns reakciókat tapasztalhatunk a kormány részéről a társadalmi elégedetlenséggel kapcsolatban: Nyávog a gyerek? Megütni ma már nem szabad? Egyszerű a képlet: vagy a fülünket, vagy az ő száját kell - ki tudja mivel - betömni.