Varázstarisznya

KRITIKA: Felébredt az alvó rendező? -

Kasszandra álma

(Vigyázz: az írás némely pontja értelemszerűen a film cselekményéből is említ részleteket)

    Idővel önkéntelenül felmerül bennünk, hogy Woody Allennek nem kellene minden évben új filmet készítenie. Még abban a témakörben sem, amelyben valaha utánozhatatlant alkotott. Korántsem azért, mert a filmjei rosszak, sőt, többségük szórakoztató és üdítő, legfőképp az átlaghoz képest, de őt megalázó volna az átlaghoz mérni, márpedig új, sorozatos önismétlései gyakran meg sem közelítik azt, ami miatt zseninek tekintjük őt.

Pályája során többnyire ugyanazt az ételt tálalta elénk változó köretekkel, változó korban, és ez nem kevésbé igaz két legjobb - nem csak életművén belül klasszikus - filmje esetében sem, hiszen valahol az Annie Hall (1977) és a Manhattan (1979) is egyazon a történet egyazon emberekről. De mégis egyediek, valahogy észrevétlenül beleszivárognak az elménkbe, beleírják egy nem létező emlék nyomát a kor Manhattanjéről, egybefonódnak egy régi kapcsolat alig létező, megfakult képével - egyszerűen maradandók. Amit és ahogyan kifejeznek, már-már megérdemli azt az elcsépelt és veszélyes jelzőt, hogy örökérvényű. Ezzel viszont olyan mércét állított fel magának a hetvenes években, amelyet nemcsak megütni, de megközelíteni sem egyszerű. Persze bizonyította már, hogy erre is képes, lásd a Hannah és nővéreit (1986), vagy az Agyament Harry-t (1997), de filmjeinek többsége az életmű korábbi darabjaihoz képest kevéssé jelentős alkotás (különösen, ha a kilencvenes évekre tekintünk).

Mostanában pedig úgy tűnik, kezd elszakadni az etalonnak számító neurotikus manhattani értelmiségi témáktól, és drámákat, krimiket, bűn és bűnhődés tárgyú történeteket forgat. Sokan a Match Pointot (2005) tartják ebből a szempontból fordulópontnak. Legújabb filmje, a Kasszandra álma is teljességgel különbözik a régebbi daraboktól, így vélhetően többekben fog hiányérzetet, ellenkezést kiváltani, hiszen ha valaki úgy ül a moziba, hogy a megszokott Woody-t várja, mindenképp csalódnia kell majd.

Tény, hogy a film nem illik bele abba a sorba, melyet olyan alkotások fémjeleznek, mint a Manhattan, az Annie Hall, vagy épp az Agyament Harry. De korántsem biztos, hogy ezt negatívumként kell felfognunk. Butaság volna mindig ugyanazt várni tőle, hiszen a megszokott mesét nem egyszer elmondta már, az utóbbi egy-másfél évtizedben ráadásul - amint fentebb említettem - általában alacsonyabb színvonalon, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Persze az igényes kivitelezést akkor is megkövetelhetjük, amikor más témához nyúl.

Tehát igyekezzünk kissé elvonatkoztatatni az életműtől, a sokak szerint lefelé ívelő rendezői pályától. A Kasszandra álma mindenképp több egy szimpla, modern bűn és bűnhődés feldolgozásnál. Története egyszerűségében hiteles és megrázó. Egy testvérpár a főszereplői, akikről nem állítható, hogy egészen a perifériára szorultak volna, ám a húsosfazék közelébe is hiába vágyakoznak, messze állnak a nyomortól, mégis kitörni igyekeznek az őket körülvevő kisszerűségből. Ezután jön a „visszautasíthatatlan ajánlat”, ők pedig a lehetetlen helyzettel szemben menthetetlenül alulmaradnak.

Lényegében a bűn és bűnhődés motívum meghatározója a filmnek, melynek sugallata, tanulsága valahol igazán mély és tragikus, mégis, amit mond, sokaktól, sokféleképp halhattuk már. A komolyságot valamelyest tompítja, hogy Allen itt-ott belecsöppenti jellegzetes, csak rá jellemző poénjait, de talán épp azokon a pontokon, melyek elveszik a rozsdás, kegyetlen élt a történettől, hisz ezek az időnként felbukkanó kis viccek nem illenek össze annak tragikus hangvételével, inkább akadályozzák egy testté forrását.

A hibák közül kiemelendő, hogy a könyv nem áll össze egészen, találunk logikai bukkanókat benne, ami egy ilyen – valamelyest mindenképp realizmusra törekvő - film esetében zavaró. Éppen ezért kontrasztos a valószerűtlen, már-már meseszerű és a valóságos, realista részletek aránya, ami nem válik külön, túlzottan egybemosódik a film láttán, itt-ott egy kis erőltetettséget ültetve a történetbe. Bár ezek nem túl jelentősek, talán érlelni lehetetett volna még a sztorin. (Például nem igazán értjük, miért vacsorázik jókedélyűen az alkalmazott a gyűlölt főnökkel, és azt is nehezen hisszük el, hogy ilyen esetben valakit ne lehessen pénzzel jobb belátásra késztetni. Azt sem könnyű elképzelni, hogy minden kis angliai autószerelő-műhelyben sorakoznak a Jaguárok, amikkel az alkalmazottak kedvükre száguldozhatnak.)

A karaktereket tekintve bizonyos jellemek és vonások egészen hitelesre sikerültek. Adott egy testvérpár, akik mindketten játékosok: egyikük a pókerasztal mellett, másikuk a vonzó női tekintetek útvesztőjében. Az idősebb fivért, Terry-t alakító Colin Farrel kiválóan játssza az egyszerű, nem túl okos, de lelkiismeretes melósfiú szerepét. Mozdulatai, gesztusai és mimikája nagyon összetett belső vívódást jelenítenek meg kifogástalan hitelességgel. Tanács- és kilátástalanság, kétségbeesés, elkeseredett tehetetlenség kelnek szomorú érzelmi kifejezéstáncra az arcán. (Kis kitérőként megjegyzem még, hogy a pókerről szóló rész őszintén és tanulságosan mutatja a be a játékszenvedély tüneteit és következményeit.)

A másik testvért, Ian-t megszemélyesítő Ewan McGregor most sem tépi szét a vásznat alakításával, de azért hozza a kötelezőt. Karaktere ennek ellenére sokkal kevéssé árnyalt, mint Farrel-é.

A nők közül az egyik érzelmesen butácska, pillanatnyi boldogságához az imádott férfin kívül elegendő lehet egy giccses kis táska. Alakja ezzel együtt hiteles. Angela, a színésznő (Hayley Atwell) pedig jéglelkűen szabad és okosan, tiszta fejjel szagolja ki a pénzt. Számára teste, de akár a lelke átadása is egyszerű szerepként jelenik meg. A végső tragédiát majd tovább fokozza, hogy addigra már benne is kialakul valami érzelemre utaló bizsergés Ian iránt.

A cselekménybe fordulatot hozó Howard bácsi (Tom Wilkinson) alakja túlzottan meseszerű, a szülők mindenképp sztereotipikusak kissé, de szerepüknél fogva nincs akkora fajsúlyuk, ami ezt túlzottan zavaróvá tenné.

Filmjében Allen a fiúkat befolyásolhatónak és határozatlannak festi le, de egyben a megbánás feloldozó kenetét sem sajnálja tőlük. A bűn bűnhődést von maga után, ha a törvény nem, hát a lélek vesz elégtételt a tettekért. Bár mintha hallottuk volna már, mégsem tűnik iskolás tanulságnak, a film utolsó jelenete pedig egyszerűségében emlékezetes és sokatmondó - még ha nem is éri el a példakép Bergman magasságait.

Külön kiemelném az operatőri munkát, amely finom és természetes; szinte alig észrevehető, hogy a valóság nem fékezetlenül tódul a vászonra, hanem emberi elme irányítása folytán. A kamera mögött Zsigmond Vilmos áll.

Bár a rendező kezét a szokottnál ritkábban fedezzük fel, összességében és nem is egészen fenntartások nélkül, de Woody Allen filmje jó. Önmagában - viszonyítás nélkül, ami viszont lehetetlen - mindenképp megállja a helyét, nem tökéletes, de korántsem félresikerült. Érdekes a sztori, amit ugyan jobban is kimunkálhattak volna, ám hogy valami egyedit készített, tagadhatatlan. Hogy ez mennyire az övé, mennyire fakad belőle, és mennyiben jelez komoly és érdemleges stílusváltást életművében, egyelőre nem könnyű megválaszolni.