VV Anikó mellműtétének titkai

A fenti szavakat jó néhány hete, vonaton utazva pillantottam meg, egy utastársam kezében rikító Blikk oldalcímeként. Hogy mi az érdekes benne? Hiszen a fogalmazásmód szimplán lényegre törő, a tartalom eleve magában hordozza a figyelemfelkeltést. Ám ez az egy sor, ha kissé szemügyre vesszük, bőségesen túlmutat önmagán, esszenciája, jelképe lehetne jelenünk intellektuális sivatagának, értékrendszerünk káoszszerű összeomlásának, az ország lassacskán nyilvánvalóvá váló társadalmi mértékű agyhalálának.

Magyarország legolvasottabb napilapja a Blikk, de sorban tülekednek mögötte méltó versenytársai, a Színes Mai Lap, a Bors és sokan mások; s e megannyi igénytelen kacsa-lexikon között alig talál helyet magának a Népszabadság, Népszava, a Magyar Hírlap, vagy épp - bár szívem szerint a fentebb említettek közé sorolnám és korhatárral is ellátnám - a Magyar Nemzet.

Hogy mi a gond ezzel a típusú sajtóval, közvéleménnyel, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni? Nem önmagában az, hogy olvassák, hanem hogy többnyire csupán ezt és semmi mást, sőt, félelmetesen sokan tájékozódási eszközként is tekintenek egyben rá. Mert hiszen szórakoztatásnak - bár új tartalommal töltve meg az igénytelenség fogalmát - még elviselhető lenne, ám hírértékűnek, információhordozónak semmiképp sem szabadna tekinteni.

A bulvárlapok alapvető jellegzetességei ugyanis: a valóságtartam mellékes - a hírérték már egyenesen káros -, a lényeg a szenzáció és indiszkréció harsány jegyessége. Ha ma Hitler élne, és beszédet mondana a Hősök terén Európa tervezett megszállásáról, a Blikk arról cikkezne, hogy beszéde előtt bevásárolni ment a Westendbe, illetve Hajassal vágatta formára a bajuszkáját.

Az előbbiekből eredve egyenes következmény lesz az értékelési rend felbillenése, az egyre problémásabb különbségtétel fontos és jelentéktelen között, míg végül a körülöttünk forgó világ lényeges eseményei közül szinte semmi nem jut el a tudatunkig, megérteni pedig még kevesebbet értünk meg. Azt viszont tudni fogjuk, hogy VV Anikó mellműtétje során milyen komplikációk léptek fel. Ezek után nem szabad csodálkozni, ha a társadalmi valóságból mindösszesen ennyit felfogó emberek aztán a körülményekkel szembeni elégedetlenségüket - értetlenségüket? - úgy fejezik ki, hogy kimennek az utcára és felgyújtanak egy s mást, autót, épületet, satöbbi. (Bár lehet, most tévedtem - sőt valószínű -, ehhez talán mégsem elég a tájékozatlanság, a szellemi parlag; hanem uszítás, hergelés is szükséges. Ezt a feladatot azonban egy egészen más jellegű, másként és talán még veszélyesebben hazug, magát polgárinak mondó napilap szemrebbenés nélkül elvégzi.)

Másik következmény az emberi kapcsolatok elszegényedése. Ha folyamatosan a mások életére koncentrálunk, a magunkéval veszítjük el lassacskán a kapcsolatot. Valójában menekülés ez is, de valahogy mégsem igazolható, mert annyiban különb a drognál, hogy olcsó és legális. Az ember letelepszik fáradtan, sikertől messze kóválygó élete lépcsőire a két munkanap közötti pihenőidőben, körültekint, és nem talál semmi extrát, izgalmat, luxust, és az odafelé vezető utat sem látja. Aztán kézbe veszi a Blikket, Sztorit, Borsot - vagy megnéz egy Aktívot, Balázs Show-t -, és legalább egy rövid időre megszabadul az „unalmas és szürke minden” keserű életérzésétől, hogy magára vegyen valami mást, egy kolorful, de inkább pink világképet, ahol a sztárok életébe pillanthat bele olyan intimitási szintig, ahová normál esetben legközelebbi barátai esetében sem teheti. Megismerkedik betegségeikkel, szerelmi ügyeikkel, szexuális aktusaikkal, pénzügyi és mentális gondjaikkal, és ez az extrém intimitásérzet rendkívül közel hozza őket, vagy méginkább a nézőt/olvasót emeli egy olyan szférába, ahol normális esetben nem fordulhatna meg. A gond csupán az, hogy így megelégszik egy fél-megoldással, virtuális élettel - akárcsak a szenvedélybeteg videojátékosok -, hiszen ez a lényegesen könnyebb út: a saját életbe nehezebb izgalmakat csalni. Közben pedig a szomszédban egyedül játszik a gyerek, akinek a problémáiról nem tud semmit; érzelmi válságát magányosan kezelő házastársával egyre kevesebbet szeretkeznek, ki pedig szinte soha nem mozdulnak otthonról.

Imént szóba hoztam a tévéket is, a kollektív elbutulás eme hasonlóan aktív bástyáit, hiszen szervesen összefüggnek mindezzel. Ugyanazt adják, mint a bulvárlapok, csak még díszesebben, még giccsesebben, mozgó, hangzó kivitelben. Olyan szinten, hogy nem ritkán a kereskedelmi híradókban is előrecsúszik a bulvár, időben maga mögé utasítva az iraki bombamerénylet tudósítását. Összességében elmondható, hogy ez az egész egy - nem állítom, hogy bárki által átlátott vagy irányított - leginkább öngeneráló rendszert alkot, amelyben a hatásmechanizmus rendkívül egyszerű: a tévéknek, lapoknak reklámok kellenek, a reklámok jelentős részébe pedig kellenek a sztárok. Így egymást táplálják, erősítik a médiumok, építik kis magyar poszt-szocialista sztárkultuszunkat, majd ezáltal a reklámoknak ismét van kikkel népszerűsíteni a termékeket, és ismét megjelenhetnek a tévében, újságban. (Nem véletlen, hogy akad olyan bulvármagazin, amelyet maga a kereskedelmi csatorna alapított/működtet.) Mellékesen még, ha már szóba hoztam Hitlert: azokban az időkben kemény politikai propaganda működött, ma a média ilyen jellegű propagandája uralkodik, amit nem diktátorok, hanem végső soron a piac, a reklámeszközök segítségével manipuláló vállalati szféra kormányoz. (A tömeg pedig ugyanúgy készséges célközönség, illetve eszköz, mint hajdanában.)

Említek egy példát: hipermarket, konzolpultnál virít a kipróbálható autóversenyzős videojáték. Mit gondolnak, hogyan népszerűsítik? Íme: Gáspár Laci kedvenc játéka. És akkor mi van - mondom magamban -, ki a bánatos bokorugró nagynénikémet érdekli? Legalább ha Hamilton lenne, vagy Alonso, még értelmét is látnám, vagy magyar autóversenyző híján Talma, de nem, Gáspár Laci. És hogy hat-e? E konkrét esetben nem tudhatom, de összességében, több hasonló esetre vetítve bizonyára. Hiszen már-már közhelyesnek tűnő a példa: ha Jakupcsek Gabi köré sztárkultuszt épít a média, majd a reklámban megetetjük vele a bifidusz esszenziszt, akkor a médiafogyasztó lassan bifiduszfogyasztó is lesz egyben.

Nem tudom, mi lehetne ennek a kollektív elbutulásnak az ellenszere. Régen létezett a könyvnek kultusza, most már ezzel kapcsolatban is sokkal inkább beszélhetünk csupán tartalmatlan divatról (Coelho meg tudomisén). A médiának pedig nem érdeke maga alatt vágni a fát, magától nem fog változni, tudja jól, miféle cirkusz kell a népnek. Az egyetlen, amiben talán még lehet bízni, hogy a helyzet nem rosszabbodik. Ha bejön egy új bulvár-, sztori-, sztármagazin illetve napilap, remélhetőleg akkor nem új olvasókat csalogat majd magához, hanem a meglévő tábor csoportosul át, esetleg lesznek, akik egyszerre vagy váltakozva vesznek ezt és azt; rajtuk kívül pedig megmarad a kisebbség, amely kitart az igényesebb sajtó mellett.

Eközben a Blikk és minden más lap archívumát - ha jól tudom - tárolja az országos Széchenyi Könyvtár. El kell oda látogatnom, már csak a címek miatt is, hátha találok még hasonló gyöngyszemeket. Igen, megyek kordokumentumot gyűjteni: huszonegyedik század eleje, Magyarország. „VV Anikó mellműtétének a titkai” Remek. Egyszerűen remek.