A filmipar megtért, Hollywood nem hazudik többé? Furcsa, hogy ez a kérdés épp a tavaly bemutatott, bevételi rekorder 300 című film kapcsán fogalmazódott meg bennem. Mire is gondolok? Mindannyian láttuk a Csillagok Háborúját. Láttuk, többé-kevésbé szeretjük is, annak ellenére, hogy nem a mozi történetének legmaradandóbb műalkotásaként kell rá tekinteni. Mégis, ennek a filmnek kapcsán jegyezte meg Báron György, a neves kritikus, hogy a hetvenes évek és új-Hollywood legőszintébb filmje. Mert nem alakoskodik, nem kertel, felvállalja azt, hogy igenis nincs egyéb célja, mint mesét mondani, szórakoztatni, hogy alkotói nem akarnak közhelyes ál-válaszokat megfogalmazni az élet és az emberiség nagy kérdéseire.
Kisebb engedményekkel a 300-ra is vonatkoztatható ugyanez az állítás. Ez a film viszonylag őszintén vállalja azt, ami. Rengeteg közhelyes történeti-dramaturgiai klisét kerül meg azáltal, hogy szinte teljesen háttérbe szorítja a cselekményt (bár így is akadna még ezen a téren is javítanivaló), ellentétben a legtöbb közelmúltban készült, hasonló témájú, történelmi csatákat, hadjáratokat felelevenítő filmmel (Mennyei Királyság, Nagy Sándor, Trója, vagy talán még nyilvánvalóbb példaként a Gladiátor), melyek lényegében pontosan ugyanazt igyekeznek nyújtani, mint a 300, vagyis látványosságot, „cirkuszt a népnek”, csak nem merték ezt ilyen nyíltan felvállalni.
Zack Snyder filmje nem próbálja egy alibi cselekmény és magvas közhelyek kirakata mögé bújva megvalósítani valódi célját, ami nem más, mint bemutatni egy jól megkoreografált gigantikus mészárlást, a „kevés a sok ellen” örökké népszerű küzdelmét egy virtuális vágóhídon. Igénybe véve a számítógépes technika segítségét az atmoszférateremtéshez, és ahhoz, hogy az egyébként esetleg túlzottan naturalisztikus képek emészthetetlenné tegyék a látványt. Persze annyira bátrak még ők sem mertek lenni, hogy teljesen mellőzzék a történetmesélést, a harcosok háta mögött ármánykodó, a spártai hősök asszonyait megrontó áruló karakterét nem hagyhatták ki belőle. Hiszen ez a film valahol a hazaszeretetről is szólna, vagy mi - nekik ott, Amerikában. Mert egyáltalán nem nehéz föllelni a párhuzamot a vének tanácsába befészkelődött áruló, Therón, és az iraki és más országokban folyó harcok befejezését követelő amerikai ellenzék között. Elvégre figyelembe kell venni az otthoni közhangulatot. (Nem véletlen, hogy többször hangzik el a „szabadság” szó, mint egy velősebb elnöki beszédben, és ha a térképre tekintünk, a Perzsa Birodalom hajdani területén ma Iránt találjuk.) Mindenesetre bizonyos szempontból ez az egyetlen gyengébb pontja a filmnek.
Más kérdés, hogy jól van-e ez így. Helyes-e, hogy ma az emberek legkedvesebb szórakozása egy computerjáték-elemekkel tarkított digitális öldöklés, ahol az élet szúró és vágófegyverekkel történő kioltásának legváltozatosabb módozatain ámulhat a mozinéző. Az mindenesetre biztos, hogy lebilincselő, lenyűgöző ez a látvány, a monumentalitás, a képi hatások. Mert igaz, ami igaz, mint mesteremberek, nagyon értik a dolgukat odaát Amerikában. És valószínűleg jogos panaszunk mellé, miszerint a közönség sajnos nem igényel mást, csupán puszta látványosságot, érdemes azért végiggondolni valamit. Tudniillik, hogy ez talán mindig is így volt, csak bizonyos korokban másként nevezték, például cirkusznak, és élő embereket dobáltak a vadállatok elé. Aminél ez a szép, digitális halálorgia még mindig jobb egy fokkal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.